Azt a kiskésit!

Miközben felcsillan a szemem, hiszen régi vesszőparipám, hogy becsüljük meg a tárgyainkat, ne hajítsuk ki mindjárt, ami kicsit rosszabbul szolgál, mint az új. Hagyom hát Gyulát, hogy letelepedjen a folyosóra, konnektort keresek, és hamarosan felberreg a köszörűgép. Előkerül a kenyérvágó, a csontozó, a csirkedaraboló, a zöldségszeletelő. Röpködnek a szikrák, Gyula meg a régi időkről mesél. A hetvenes években a biciklis köszörűjét beállította a lakótelep közepére, sorba álltak a kliensek. Ma bezzeg kínai eszközökkel bajlódunk, ha tönkremennek, vágjuk őket a szemétbe.
„A készen kapható késélezők? Na, azokról jobb nem beszélni. Hiszen hasat csinálnak a pengének, vagyis elgörbítik!” – háborodik fel Gyula. Fellelkesedem, és hozom elő a fiam svájci kését meg a fiók mélyére dobott, agancsnyelű kisbicskát. A köszörűs ujjong: mikor gyerek volt, az apja épp ilyet vett neki a vásárban. Közben bezsírozza a pecsenyevágó ollót, megvarrja az olcsó esernyőt.
„Jobban örülök, mint magácska!” – biztosít, mikor az ötszáz forintos ernyő végre kinyílik. Régen a köszörűsé volt egész Eger, sőt Ózd is, az üzemi konyhák szakácsnői az ő munkájára fenték a fogukat. A környék legjobb késeit – árulja el szakértelmét fitogtatva – a borsodnádasdi lemezgyár munkásai készítették odabenn, persze fusiban. Na, azokban még volt anyag! – meséli. Figyelem a jobb kezét, a mutatóujja legfelső perce hiányzik, egy borotvaéles penge úgy nyisszantotta le, hogy a férfi észre se vette. Szóval tartanám még a mestert, de minden vágóeszközöm csillog, még az öreg nagyolló is megifjodott.
Az árról érdeklődöm végül, amiről addig szó sem esett. Gyula oszt, szoroz, és végül kivág egy meghökkentően nagy összeget. Kiürítem a pénztárcám, és bánom már nosztalgikus nekibuzdulásom. Hiába, a köszörűsnek az esze is éles. Egyébként megmondta, hogy ő örül majd jobban, nem én...