Csak rézből van a gyertyatartó

Az ember persze, mint mindenki, beleszületik valamilyen miliőbe. És ha például a hatvanas években a pesti Üllői úton növekedett, akkor nem sok esélye volt arra, hogy a velencei csillár fityegőin játszó fényekben gyönyörködjön. Csőbútor, variaasztal (elborzadva látja mostanában, hogy a retrobolondok újra divatba hozták), gépi perzsa, nejlonfüggöny. Ám ha szerencséje volt, és apukája első generációs értelmiségiként rengeteget olvasott, akkor sok-sok könyv feledtette a régiségek hiányát. Meg hát, amíg nem ismert mást, addig nem is hiányzott.
Aztán, ahogy nőtt, és kinyílt a világ, már nemcsak a többi Üllői úti gyerek otthonába jutott el, hanem a Duna-parton lakó főorvoséba, az idős zongoraművészébe, a híres színészébe, a Franciaországból visszatelepült műgyűjtőébe, a neves építészébe, a nyelvészprofesszoréba, vagyis sok-sok úgynevezett polgári lakásba. És persze más otthonokba is, százával. De csak nagyon ritkán gondolta azt: na, itt szeretnék élni. Hiszen láthatott bármilyen gyönyörű és tökéletes lakást, az nem az övé volt.
Aztán rájött arra is, hogy egy lakás nem attól lesz otthon, hogy például egy lakberendező megtervezi, vagy ha egységes stílusban tartják. Hanem attól, ha lakója lelkét tükrözi, ha számára a lehető legkényelmesebb és legtesthezállóbb. És akkor már nem baj, ha a komód nem biedermeier, hanem csak ónémet, ha tabernákulum helyett csak egy kis smizett áll a sarokban, ha a gyertyatartó nem ezüst, csak réz. S talán még a régi, Üllői úti otthonból maradt háromlábú variaasztalkát is hajlandó kerülgetni. Legfeljebb leteríti egy bársonyterítővel…