Mitől józan az apa?

Első pillanatra különösnek hangzik a pszichológiai tétel: a gyermek az igazi apai tekintélyt az anyán keresztül kapja meg. Ami azért könynyen belátható, ha meggondoljuk, hogy kezdetben a gyermeknek mindene az anyja, az apa pedig „mindössze” egy gyakran fölbukkanó, kedvesen mosolygó kívülálló. Ezt a „kívülállást” kell fokozatosan megváltoztatni, amire számos kézenfekvő lehetőség is kínálkozik, mint például részvétel az etetésben, a tisztába tevésben, hogy ennél komolyabb ügyeket ne is említsünk. (Jó, ha az anyuka ezért tudatosan is ad feladatokat a körülötte tébláboló apukának, és jó, ha az apuka ezt készséggel teljesíti.) A babával, a kisgyermekkel való rendszeres foglalkozás veti meg az alapját a jól betöltött apaszerepnek. Mert a késői színre lépés, az „én majd csak akkor foglalkozom a gyerekkel, ha már lehet vele értelmesen beszélni” típusú fölfogás könnyen visszaüthet: a kisgyermekkori közös élmények híján az apa később tényleg kívülálló maradhat.
Ha az anya okosan és jól „helyet csinált” az apának a gyermek életében, mindkettejüknek könnyebb dolga lesz. Nem kevesebb: könynyebb. És minden bizonnyal eredményesebb is lesz a közös fáradozás. Hiszen a nyiladozó értelmű gyerek, a lehetetlen kiskamasz, a nagy mellényű, öntudatos tinédzser bőven ad munkát mindkét szülőnek. Márpedig őket jól nevelni, helyes döntéseket hozni teljes (két) embert kíván. A csak felületesen tájékozott, félig informált apuka eleve nem hozhat jó döntéseket. „Erőből” persze megmondhatja a tutit, eldöntheti a vitát, de valójában árt vele a saját tekintélyének. Mert a gyerek is megérzi a fölkészületlenséget, a józan megfontolás, megokolás nélküli döntés ingatagságát, sőt igazságtalanságát.
Nincs más választás, apaként is bele kell folyni a család, a gyerekek életébe, amennyire csak lehet. Nemcsak a közös lelki-szellemi-anyagi teherviselés okán, hanem az apakép, az apaszerep miatt is, amire minden gyereknek föltétlenül szüksége van. És honnan vegye ehhez a mintát szegény, ha nem a saját apjától?!