Lombosodó családfák

Rendhagyó ajándék a családfa, de egyre többen választják akár karácsonyra, akár születésnapra. Mintha a múlt egy darabját nyújtanák át. Bárdossy Péter ugyan építésznek készült, majd üzleti tudományokkal és távközléssel is foglalkozott, ám két évtizede olyan szenvedélyesen érdekli felmenőinek története, hogy végül a családfakutatást választotta hivatásul. Ami a saját gyökereit illeti, nem munkálkodott hiába, hiszen dunántúli, nemesi származású családjának egyes ágait a XI–XII. századig sikerült visszavezetnie. Ám a múlt faggatását nem fejezte be, azt életre szóló feladatnak tartja.
A legtöbb esetben az egyházi anyakönyvek a családfakutatás forrásai, bejegyzései a török idők után, a XVIII. századtól már jól eligazíthatják a latin szövegben is jártas olvasót – magyarázza Bárdossy Péter. Ennél mélyebbre csak a nemesi családok után érdemes leásni a múltba, hiszen róluk peres iratok, adományozó okmányok tanúskodhatnak, sőt az arisztokratáknál az ősökről szóló írásos nyomok akár az Árpád-korig vezethetnek.
A kutató mindig meghallgatja a családi legendákat is, ha elfogad egy megbízást. Ám megesik, hogy nyomát sem találják az armalisnak, azaz a nemeslevélnek, az csak a szájhagyományban létezett. Címerre se mindig lelnek, de attól még nem esik kútba a remény. Werbőczy Hármaskönyve leszögezte a XVI. században: a címer nem kelléke, csak ékessége a nemességnek. Megesett olyan is, hogy az iratok a legendáriumot igazolták. Kiderült, hogy tényleg létezett a címeres nemeslevél, ám azt a századok során egyszerűen ellopták. A kiváltságot aztán muszáj volt viszszavásárolni, sőt jogos birtokosai kénytelenek voltak megosztani nemesi rangjukat azokkal, akik meglovasították a „kutyabőrt”.
A felmenők és rokonok felkutatását újabban DNS-vizsgálatok is segítik. Megesett például, hogy egy családban tartotta magát a hagyomány: ők mindenképp egy törökverő vitéz leszármazottai. A dokumentumok azonban inkább azt sejttették, hogy egyszerű juhászok és pásztorok sorjáznak az ősök közt. Ekkor következett az antropológiai vizsgálat meg a DNS-teszt, és kiderült, a családtagok nem véletlenül mutattak döbbenetes hasonlóságot az említett vitéz igazolt utódaival. Hasonló meglepetéseket tartogathat a vizsgálódás a hajdani uradalmi központokban is, ahol a helybeliek jó része – hogy, hogy nem – az egykori uraságra hasonlít. Bárdossy Péter is „nyomozott” már hasonló ügyben. Az egyik családban köztudomású volt, hogy a nagymama szerelemgyerek volt, és a dédmama a főnemesi kastélyban szolgált. A DNS-elemzés alátámasztotta, hogy a szemrevaló leányt tényleg egy valódi Zrínyi ejtette teherbe…
A megrendelők jó esetben meghatódva, hálásan borulnak a kutató nyakába, látva a szépen levelező családfát. Nem felhőtlen az öröm, ha a felmenők korai betegségéről, öngyilkosságáról mesél a múlt.
Bárdossy úr szerint csak minden századik honfitársunk ismeri felmenőit, s tudja felsorolni nagy- és dédszülei pontos nevét, születési idejét. A mostani válságos bizonytalanságban egyre szebb színben tűnik fel a múlt, ezért is keresik egyre többen a gyökereiket. A családi história ismerete tartást adhat, erőt meríthetünk belőle: lám, a vérzivataros századokat is túléltük valahogy…