Borgőzös Nőnap

Az eladó, aki szintén nőből volt, megkérdezte, milyen alkalomból lesz a virág. Szinte szégyenlősen feleltem: hát  természetesen, ahogy ilyen tájban szokás, nőnapra. Úgy nézett rám, mint albínó férj a hitvesére, mikor az fekete gyereket szül neki.
Mint kiderült, a hölgy csak annyit tudott a nőnapról, hogy ilyen idő tájt duplájára kell emelnie a virágok árát. A fene se kérdezi ennek az okát, pláne akkor, ha ezzel a kereskedő jól is jár.
Én mint érző lény erre átmentem ismeretterjesztőbe: tudja, 1910…, a szocialista nőmozgalom második kongreszszusa, Clara Zetkin javaslata…, március 8. A hölgy szeme felcsillant: uram, ha ön ennek a Zetkinnek kíván virágot küldeni, szívesen eljuttatjuk a címére! Ekkor feladtam…
A nemzetközi nőnap fénykorát a létezett szocializmusban élte. Igaz, hogy az ünnepet belengte a pártállami feeling, de virág akkor is járt. Tanulságos volt nézni, hogy az obligát kitüntetési ünnepségen milyen jól elült egymás mellett a fejőnő és a rákkutató professzor asszony, a női börtönőr és az operett primadonna, amint arra vártak, hogy az Elnöki Tanács elnöke átadja nekik a Munka Érdemrend valamelyik fokozatát.
A nők szeme előtt lebegő abszolút karrier nem a „Nagy Ő”-Anikó volt, hanem mondjuk Cservenkáné, a Pest megyei pártbizottság első titkára. Anyáink nem a szilikonvölgyről, hanem az eocénprogramról álmodtak.
Kocsmai alkalmi filozófus barátomnak erről is speciális véleménye van. (Ő az, aki a lakásom közelében található italboltban mosogat poharakat, fröccsben juttatott tiszteletdíjért.) Azt mondja:
– Este korábban megyek haza, és ha ma sem főzött meleg kaját az asszony, úgy beterítem, hogy két hétig egy irányba szalad.
– Ejnye, Géza – szóltam rá  megróvón –, ma nőnap van, legalább kivételesen legyen erre tekintettel.
Ekkor bepárásodott a szeme, és így felelt:
– Én tisztelem a nőket, ezért hazafele a szomszéd kertjében majd letépek egy szál virágot, átadom az asszonynak, és csak azután verem jól pofán.