Születésszabályozás a kutyáknál

„A menhelyek zsúfoltak, miközben kétmillió kutya csatangol az utcákon. A befogadható állatok többszörösét tartják: 8-10 helyett sokszor harmincan vannak összezsúfolva. Mindennaposak a verekedések, gyakori a gyengébb szabályos kivégzése, amit nem lehet mindig megakadályozni. Sok kutya depressziós vagy azzá válik. A dolgozók mindent elkövetnek a fentiek elkerülésére, de nem jut elegendő figyelem, törődés, simogató kéz minden egyes kutyára.

Van olyan lelkes »állatbarát«, aki úgy véli, az állatotthon jó megoldás, mert végre van hová vinnie a nem várt kosárnyi cicát, kutyát, amit addig a temetőben vagy az erdőben borított ki. Holott a menhely nem lehet a felelőtlen gazdák nemkívánatos állatainak a gyűjtőhelye, nem is erre lett kitalálva. Az ilyen »állatbarát« vajon végiggondolta a folytatást? Mi vár ezekre a szerencsétlen állatokra? Nincs vagy soha nem elég az élelem, a víz, s nincs gazda. Néhány hétig, hónapig tart az életnek nevezett vegetálás, aztán…

Amikor a kutya sok tízezer éve az ember mellé szegődött, szoros volt a kapocs közöttük, a fennmaradásért folytatott harc összekovácsolta őket. Ma más a helyzet. A kutya mára a világ egyik legkiszolgáltatottabb állata lett. Elfelejtette azt a tudást, amit fajtatársa, a farkas még mindig naponta gyakorol, viszont hihetetlenül felerősödtek az emberfalkához kötődő érzelmi szálai.

Nemrég találkoztam egy kiváló kutyakiképzővel. Azt mondta, ha büntetni akar egy kutyát, egyszerűen nem vesz róla tudomást. Átnéz rajta, nincs simogatás, nincs kommunikáció. Fél óra az egész, és a kutya megtörve, szűkölve próbál közeledni az emberéhez. Mert ilyen lett a lelke: kell a szeretet, a simogatás, ami nélkül élnie már nem érdemes.

Ugyan ki tudja ezt pótolni 150-200 kutyánál egy állatmenhelyen? Mi hát a megoldás? Nem kell a felesleges szaporulat, minden hobbiállat legyen ivartalanítva. A nálunk fejlettebb országokban ez nem is lehetne másként. Amerikában az állatorvos a születés után már elő is jegyzi az ivartalanítás időpontját. Így aztán alig van kóbor állat, s nincs ideges gazda a nem várt vemhesség miatti szaporulatot körbekínálgatva.

Az állatmenhelyek azoknak a szerencsétlen állatoknak az otthona, akiknek az elhelyezésére nincs más mód. Ez azonban szigorúan ideiglenes, és nem örök életre szóló. A legfontosabb: visszajuttatni a kutyát az eredeti gazdájához, vagy ha ez nem megy, akkor örökbe fogadó családot találni neki. Mert nem lehet egy kutyát rácsok mögé zárni és örömtelenül a vegetáció szintjén tartani, amíg csak él.”

Eddig a levél, ugyan ki vitatná igazságát?