Rossz házasság: menekülés az érzelmi rabságból

A szüleim a tizennyolcadik születésnapomon jelentették be, hogy elválnak. Tökéletesnek hitt világom egy perc alatt omlott össze. A következő években csak a tanulással foglalkoztam, nem kerestem fiúk társaságát. Nem hittem, hogy létezik igaz szerelem, futó kalandokra pedig nem pazaroltam az időt.

Árpival az egyetem alatt ismerkedtem meg, s rögtön tudtam, hogy ő az igazi. Ő is elvált szülők gyermeke volt, úgy éreztem, vele le tudom élni az életem.

Árpinak szüksége volt rám a munkában, így feladtam a szakmámat. Pár év alatt több jól működő üzlet tulajdonosai lettünk. Minden döntést együtt hoztunk meg, soha nem éreztem úgy, hogy boldogtalan lennék.

A kislányunk születése azonban új időszak kezdetét jelentette. Már nem a munka töltötte ki minden percemet, hanem az anyaság. Árpival egyre kevesebbet beszélgettünk az üzletről, végül teljesen leszokott róla, hogy otthon szóba hozza a munkát. Hiába próbálkoztam, csak azt hajtogatta, hogy nekem a gyereknevelés a feladatom, mással ne foglalkozzak.

Pár év alatt tökéletes rabszolga lettem, a lányom és a férjem kiszolgálása volt a fő feladatom. A szexuális életünk megszűnt, egy-két visszautasítás után nem erőltettem a dolgot. Kellően megutáltam magam ahhoz, hogy elhiggyem, nem vagyok vonzó és kívánatos. Néha arra gondoltam, Árpi valójában homoszexuális, de soha nem mertem rákérdezni.

A lányunk szinte mindenben az apjára ütött: maximalista magával és a környezetével szemben is. Természetes volt számára, hogy kiszolgálom őt, de egyébként észre sem vette, hogy létezem. Ők ketten dolgoztak, én pedig „csak” a család nyugalmáért voltam felelős.

Nem tudtam mit tenni, minden kísérletem a szabadabb élet irányába – kudarcba fulladt. Közben a vállalkozásaink sorra csődbe mentek, Árpi egyre többször gondolta úgy, hogy külföldön kellene új életet kezdeni. Sokat vitatkoztunk, Árpi egyre gyakrabban emelte fel a hangját. Ági az apjának adott igazat, engem okolt minden rosszért.

Végül Árpi döntött: Amerikába költöztünk. A kinti életem rosszabb volt, mint amire számítottam: egész nap a lakásban ültem, várva, hogy végre hazatérjen a családom. Végül Ági egyik osztálytársának a mamája segített: elcipelt a pszichiáteréhez. Lassacskán – leküzdve a nyelvi nehézségeket is – „kiadtam” magam. Nagyon sok időbe telt, mire rájöttem, a régi módon már nem élhetek tovább. Hosszú hónapok alatt, kitartó munkával rengeteg változáson mentem át. A sportnak és a fogyókúrának köszönhetően lefogytam, a bőröm kisimult. Már nem idegesített Ági szemtelenkedése, úgy döntöttem, amin nem tudok változtatni, azt hagyom. Bántott, hogy anyaként megbuktam, de úgy éreztem, ez nem csak az én hibám.

Szép lassan érlelődött bennem a hazautazás gondolata. Tudtam, ezzel a lányomat is elveszítem, de neki kellett vágnom az új életemnek, hogy végre önmagam lehessek."

Jutka tehát saját kezébe vette sorsa alakulását, s hazatért.
Önök mit gondolnak, jól tette?
Várjuk hozzászólásaikat!