Mariann: A kisfiam titka

„A kórházi munkahelyemen ismertem meg Balázst, aki húsz évvel idősebb nálam. Felnéztem rá, sokat tanultam tőle. Amikor feleségül kért, gondolkodás nélkül igent mondtam.

Még a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy nem vállalunk gyermeket. Balázsnak már volt két fia, nem akart harmadszorra is apa lenni. Öregnek érezte magát egy babához, s önzőnek, kényelmesnek.

Balázs mellett felfelé ívelt a karrierem, tényleg csak a kórháznak és a betegeimnek éltem. Közelítve a negyvenhez, egyre többször éreztem úgy, hogy valami hiányzik az életemből. Hiába próbáltam Balázsnak elmondani, mit érzek, ő következetes maradt: gyereket nem! Úgy gondolta, ha szülni akarok, váljunk el, s keressek egy korban hozzám illő férfit. Szerettem Balázst, nem tudtam elhagyni. Egyre többször voltam szomorú, kedvetlen. Végül egy súlyos betegség figyelmeztetett: ideje lépnem.

Elváltam Balázstól, aki még a bíróságról kifelé jövet is azt mondta: elhagyom őt valakiért, aki még csak a gondolataimban létezik, s lehet, hogy soha nem is fog megszületni. Akkor gyűlöltem őt, bár tudtam, hogy csak a fájdalom szólt belőle.
Bécsig meg sem álltam, ott igyekeztem új életet kezdeni és meggyógyulni, hogy egyszer végre teljesülhessen az álmom.

Egy ottani kollégám az első perctől mellettem állt, sokat segített, lassan beleszerettem. Próbáltam teherbe esni, de nem sikerült.

A sokadik kudarc után úgy döntöttem, kicsit hazajövök. Összefutottam Balázzsal, akit a válásunk óta nem láttam. Újra fellángolt köztünk az érzelem, s egy éjszakát vele töltöttem. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz folytatás, mégis megnyugodva utaztam vissza a kedvesemhez.

Akkor még nem sejtettem: Balázstól mégis megkaptam, amire mindig is vágytam. Senki sem tudja, hogy ő a kisfiam édesapja...”