Lovagias hétköznapjaink

– Tudod, én egyedül élek – felelte Zsuzsa mama.
Ez a válasz Boldó világába nem fér bele. Mi az, hogy egy nőnek nincs férje!?
– Én tudok neked egy jóravaló férjet – mondta a gyerek, s mire mi felocsúdtunk volna, a maga meglehetősen gyors tempójában folytatta. – Régen rengeteg sárkányt legyőzött, de most már egy kicsit öreg. De azért lovag volt. Egy lánynak kell, hogy legyen lovagja. Tudod, én Anya-királykisasszonyt megvédem mindentől, van nagy kardom, meg Apa vett nekem egy szablyát is a Visegrádi várban.
– Akkor engem is megvédesz? – kérdezte Zsuzsa mama bizakodóan.
– Nem, téged védjen meg a lovagod – felelte Boldó magától értetődően, s végérvényesen tisztázta: a visegrádi várjátékokon nézte ki Zsuzsának az oltalmazóját.

Hatalmas dolog Boldótól, hogy jóravaló lovagot szerez valakinek. De hát akkora az imádat Zsuzsa mama és a fiúk között, hogy Boldó még ezt is megteszi.
Zsuzsa szinte már velünk él. Boldó még a pocakomban volt, amikor jött segíteni, rendezni a kis jövevény holmiját. Éjszakánként ücsörgött a pár hetes Boldó mellett, aki reggel, délben és este is ordított a hasfájástól, és én már szabályosan kidőltem. Amikor kevés volt a tejem, Zsuzsa mama próbálta a cumisüveget Boldó szájába nyomni, mert tőlem nem fogadta el. Én befogott füllel szenvedtem a másik szobában, mert nem bírtam hallgatni, ahogy „kínozzák” imádott gyermekemet. De hát ennie kellett valahogy.
Zsuzsát mindig úgy vártuk, mint a Messiást, mert a gyerekek imádatán túl, hihetetlen humorérzéke van, és a végtelen nyugalom megtestesítője.

Azon kívül ő az, aki mindenhová eljut – gyalogosan vagy a műanyag motorokkal fölszerelve – Boldóval és Bencóval. Nincs a falunak olyan szeglete, ahol ne jártak volna hármasban – illetve amíg Boldó egyedül volt, kettesben. Nagyon mókás, ahogyan elindulnak. Enni-innivalót vesznek magukhoz, s kezdődhet a túra. Ami felnőtt szemmel nem nagy dolog: elmenni a kis boltig vagy Attila hun vezér szobráig (akit a srácok nemes egyszerűséggel Attila bácsinak szólítanak), megállni a kutyás-macskás Manci néni kerítésénél, beszélgetni a fűnyíróját javítgató Jenő bácsival; ez nagyjából nincs messzebb a házunktól 5-600 méternél. A gyerekek szempontjából izgalmas és kalandos túrának számít minden megtett métere. Imádják a Zsuzsa mamával történő barangolásokat. Ami azzal a fura hozadékkal is jár, hogy Zsuzsa – miután gyalog jár – lassan több embert ismer a faluban, mint mi magunk. Mindenki tudja, hogy a két gyerek hozzá tartozik. Erre akkor jöttünk rá, amikor Manci néni rácsodálkozott: Maguké ez a két gyerek?

Zsuzsa mama miatt tartjuk meg a zsinóros telefonunkat – mert különben mindent mobilon intézünk. Boldó és Bencó rendszeresen beszélnek vele, ha csörög a telefon, tudják, csak és kizárólag Zsuzsa mama hívhat azon bennünket.

– Na, mi a helyzet? – kérdezte legutóbb Boldó, amikor telefonoztak. – Jelentkezett már a lovagod?
Nevetés a vonal túloldalán.
– Páncélos lovon fog érkezni, lesz kardja és lándzsája is! – mondta okos pofával a gyerekünk.

Aztán Bencó egy szál trikóban, kezében egy handzsárral megállt terpeszben a Zsuzsa sorsát egyengető Boldó előtt, s torkaszakadtából rákiáltott: Angárd! Védd magad!

Így zajlik nálunk a lovagkor.