Titkok a bizalomszobából

Akadálymentesített feljáró, fogadótér pelenkázóval és játékokkal, számítógépes ügyfélszolgálat. Oroszné Verba Julianna vezetőnő mosolyog, mikor a „bizalomszobára” kérdezek. Amúgy igazából nem is szoba. A keddi és csütörtöki foglalkozásokon, míg a kicsik játszanak, az anyukákkal félrevonulva intim családi ügyekről beszélgetnek. Néha megteszik az apukákkal is. Minapi történet, hogy kétgyermekes, kétségbeesett apa kért segítséget, mert az asszony italozása miatt működésképtelenné vált a família, s tehetetlennek érezte magát.

– Tévedés, hogy hozzánk csak romák jönnek, bár leginkább ők szorulnak segítségre – mondja Julianna. – A hatezer lakos harmada telepen és lepusztult lakásokban tengődik. Sikerek? Felemlíthetem, amikor az anyukát a gyerekeivel a késsel fenyegetőző férj elől átmeneti otthonba menekítettük. Ide sorolom a fiatal apa esetét, akit két kicsi fiúval hagyott faképnél a neje. Munka után járt, kapaszkodott a tanácsainkért. Ha főzni nem is, de a gyerekek gondozására megtanítottuk. Egy negyvenéves férfiról meg az derült ki, hogy azért nem kapott semmilyen ellátást, mert még személyi igazolványa se volt. A heti három fogadónap jó része nyomtatványok kitöltésével, önéletrajzírással, okmányok beszerzésével, nyugdíjügyekkel, munkaszerző telefonálással telik.

– Családsegítők és gyermekjóléti szolgálatosok is egyben?
– Nem lehet különválasztani. Védőnők, óvodapedagógusok, családgondozók jelzései alapján dolgozunk. Néhány éve megnyertük a Munkaügyi Minisztérium Biztos kezdet programját, így segítő jobbot nyújtunk annak, aki elfogadja. A többség nem tartja kioktató papolásnak, ha szóvá tesszük: hideg és koszos a lakás, nincs fürösztőkád, szappan, a kutyák pelenkákat húzgálnak a földön. Miért nem jár a gyerek óvodába, iskolába? Segélyosztáskor a kocsmai játékgép helyett nem inkább az élelmiszer volna az első? Vegye meg, mi segítünk hazacipelni. Tizenéves várandós anyukák már gyerekkel jönnek. Tapasztalatlanok, mert apjuk-anyjuk se járt el sehová, sokuk írni-olvasni sem tud. Generációk hátrányai öröklődnek tovább.

– Vannak elfogadható válaszok?
– Kevés. Ha a gyerek azért nem jár óvodába, mert nincs ruha, cipő, akkor gyűjtést szervezünk. Ha azért kerüli az iskolát, mert ott sorozatos kudarcok érik, korrepetáló pedagógust kerítünk mellé. Nyomasztó filmként peregnek előttünk a családi életek. Nyomor, kilátástalanság, hiányzó felelősségvállalás, szétfolyó idő. Ha ruha van, cipő van, akkor mi a baj? Korán kéne kelni a gyerek miatt, hiszen az óvodában ingyen koszt, meleg, tisztaság várja, felkészítik az iskolára. Ám sok szülő délig henyél, s munkájuk nem lévén, csak tespednek. Ebből próbáljuk felrázni őket, mert igényük lenne ugyan a jobbra, mégse mozdulnak. Bennünket a legkisebb sikerélmény is buzdít: értük harcolunk, nem ellenük. S ezt egyre többen elfogadják. Máskülönben nem jönnének el hozzánk.