A felajánlás sosem játék

Teltek-múltak az évek, a férfi nyugdíjba ment, s a nyugdíja természetesen jelentősen alacsonyabb volt, mint a korábbi fizetése. Ez nem vágta a földhöz, miután hol főépítészként, hol alpolgármesterként talált elfoglaltságot magának – amikor éppen nem pályázatokat bírált el másfél millió forintos díjazásért. Volt felesége eközben valóban nyugdíjasként éldegélt, bár nyomorogni éppen ő sem kényszerült, miután egy igen értékes ingatlanán túladott.

A férfi viszont úgy találta, hogy miután nyugdíjas lett, már nem áll módjában oly mértékben támogatni a volt feleségét, mint tette azt korábban. Ezért kérte a bíróságtól, hogy a házastársi tartásdíj-fizetési kötelezettséget szüntessék meg vagy a feleség jussát az egyezségnek megfelelően szállítsák le a nyugdíj felére. Kérését azzal is indokolta, hogy a további tartásra a volt felesége nem szorul rá, mivel bőven van pénze.

A házastársi tartásdíj fizetésére kötelezés törvényi feltétele, hogy a tartásra a (volt) házastárs önhibáján kívül szoruljon rá. Csakhogy a jelen esetben a volt férjet senki nem kötelezte arra, hogy fizessen tartásdíjat, azt a válóper során született egyezségben ő maga vállalta.

A tartásdíj-fizetési kötelezettségen elsősorban akkor lehet módosítani, ha lényeges körülmények változtak meg akár az eltartó, akár az eltartott vagyoni-jövedelmi viszonyaiban. A volt férj azzal érvelt, hogy a tartásdíjat meg kell szüntetni, mert az asszony nem szorul rá. Az asszony szerint nem számít, hogy rászorul-e a pénzre vagy sem, mert korábban sem ezért kapott tartásdíjat, hanem mert a volt férj ezt egyezségben vállalta.

A bíróság úgy ítélte meg, hogy a tartásdíj továbbra is jár az asszonynak: nem kell vizsgálni, hogy rászorult-e vagy sem. A férj csupán egy esetben mentesülhetne a korábban önként vállalt kötelezettség alól: amennyiben a saját helyzetében állna be olyan változás, amely miatt nem engedhetné meg magának a tartásdíjfizetést.