A pincepörkölt

Szenderülő természetről papol meg nyavalyog a csaja után; komoly ember, mint például Apa, őszi verse e helyett így szól (helyesírási hibák nélkül):
Itt van az ősz, itt van újra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Pincepörkölt lesz ma délre. / Felkelek, és perkelem.
Nahát, ezt hívják versnek.

A pincepörkölt amúgy rengeteg jó tulajdonsággal bír. Először is például a Feleség ki nem állhatja – ami már önmagában is egy nagydarab pozitívum –, de az sem elhanyagolható, hogy a pince környékén készül. Ezért aztán nyilvánvaló, hogy pincepörkölt esetében Apa nemigen tehet mást, mint hogy pincébe megy; anyukám, mondjuk ilyenkor magabiztosan, azt azért beláthatod, hogy a pincepörköltet mégsem lehet a padláson megperkelni… Persze, a Feleség semmit sem lát be, valami ősi ösztöne azt súgja, ebből megint csak berúgás lesz az ehetetlen kaja mellé, de mit lehet elvárni az asszonynéptől? (Üzenem a házasulóknak: megértést biztosan nem.)

És akkor némi tudomány is következzen a pincepörkölt elé. Igazság szerint régen borospincéknél főzték, s míg megfőtt, elkészültek a bor átfejtésével és a hordómosással. Ez még rendben is lenne, de a szakma jelentős különbségeket tesz a pincepörkölt és a bográcsgulyás között. Hogy ne essünk a tévedés bűnébe, tisztázzuk a fogalmakat. Ha csak marhából készül, akkor bográcsgulyásnak hívjuk, ha vegyes húsból (például marha, disznó vagy/és valami füstölt), akkor pincepörköltnek. Ha kerül bele csipetke, akkor az bográcsgulyás, ha nem, akkor pincepörkölt. Ha paprikával-paradicsommal ízesítjük, az pincepörkölt, ha leveszöldséggel, az bográcsgulyás. És akkor még egy különbség a marhapörkölttel szemben: itten belefőzzük a krumplit is.

Vannak eléggé el nem ítélhető népek, akik az egészet egyben, rétegelve teszik fel – alul szalonna, aztán hagyma, hús, megint szalonna, hagyma, hús, közben paprika, paradicsom, fűszerek, mifene –, de az ilyen amatőröket Apa nem szereti. Mert Apa a hagyományos eljárás híve: mindent úgy csinálunk, bekezdésenként, mintha normális pörköltet főznénk. Amikor is minden bekezdés végén kortyintunk is egyet, tízet. (Persze, ez sem pontos, merthogy a pörköltet éppenséggel nem főzik, hanem kevés lében, szaftban pörkölik, de mindegy…) Szóval a legfőbb különbség, hogy itten többfajta húst használunk: a marha mellé kerülhet valami disznóság is: dagadó vagy lapocka; a füstölt ízt a bogrács füstje mellett mondjuk egy darab füstölt csülökre is rábízhatjuk. Aztán megy bele paprika, paradicsom, fokhagyma, vöröshagyma, szalonna, fűszerek: só, bors, csípős pirospaprika; aki szereti kömény, babér, majoránna.

Amire igazából ügyelni kell, hogy az alapanyagok főzési (pörkölési) ideje más és más. Éppen ezért nem hisz Apa a „tegyünk fel mindent egyszerre, aztán majd csak lesz valahogy” eljárásban, nem, itt óvatoskodni, körülményeskedni, tudóskodni kell, hogy pontosan kikalkuláljuk a puhulási időintervallumokat. Nyilvánvalóan a marhalábszárral indulunk, hogy aztán később szép sorban a bográcsba kerüljön a csülök, majd a sertéshús, és végül a krumpli.

A pincepörkölt további két jó tulajdonsága, hogy ezt leginkább 8-10 fős alkoholista kompániának főzzük, valamint, hogy ugyan ő is szereti a vörösbort, de nem egy borissza: csak az aktus végén kíván egy-két decit, no, legfeljebb egy negyed litert. Így aztán bőséggel jut maradék Apának, és az ivócimbiknek is, miáltal a végén megint a Feleségnek lesz igaza…