Vilmányi cifra nyomorúság

Reggel nyolc óra után nyitok be a vilmányi iskolába. Gyerekzsivaj helyett némaság fogad. A bejáratnál büszke táblák adják hírül, hogy az európai uniós támogatásokat nagyvonalúan mérték a borsodi falunak. Mintegy 230 millió forintot kaptak arra, hogy esélyt adjanak a vilmányi mikrokörzetben a hátrányos helyzetű és sajátos nevelési igényű diákok oktatására – e „címzés” az iskola felújítását és bővítését fedi. A „fiatalok az élet küszöbén” programra 18 millió forintot, a kompetenciaalapú oktatás nemes céljára 31 milliót nyertek. Utóbb megtudom, lift is van a kétszintes épületben, erre azért volt szükség az EU szerint, hátha akadna mozgássérült tanulójuk. Nincs ilyen gyerek, de ha lenne, a földszinti terembe járatnák…

Mielőtt megszédülnék a hatalmas összegektől, a vadonatúj cseréptetős iskola ajtaján szerény feliratot pillantok meg: „Kérjük a tisztelt szülőket, gyermekeiket reggel csak az ajtóig kísérjék, valamint a pedagógusokat csak a kifüggesztett fogadóórákon keressék! Köszönjük.” Mintha kísértetkastélyban járnék: sehol egy lélek. Elhaladok a tornaterem, a fejlesztő, majd az orvosi szoba mellett, a felső szinten az elsősök tantermébe kukkantok be. A kihalt folyosón összefutok az iskolatitkárral, aki a hivatalba irányít, ott találom az iskola igazgatóját.

Útközben közmunkás asszonyokkal találkozom. A négygyermekes Gulyás Béláné bólogat: ötödikes és hatodikos csemetéi sajnálják, hogy nincs tanítás. Az anyjuk viszont azt sajnálja, hogy ebben a hónapban még nem kapott fizetést az önkormányzattól, csak ígéretet: majd fizetünk, ha tudunk pénzt szerezni. Októberben is a bérek egy részét fizette ki a falu, bérhitelből. Nemcsak a közmunkásoknak tartoznak, hanem mindenkinek az önkormányzat intézményeinél, száznál több embernek. A roma asszonyok tanácstalanok: „Kéregetünk egymástól, most abból élünk.”

A polgármesteri hivatalban nem segítik le a kabátomat, de nem udvariatlanságból, hanem azért, mert itt sincs fűtés. Az ügyintéző, Erzsike olajradiátorral melegszik, de az nem fér össze a számítógéppel: a kettő együtt kicsapja a biztosítékot. Vagy dolgozik, vagy melegszik. A körjegyző, Bene Róbert azzal vigasztalódik, az ő szobájába délelőttönként besüt a nap.

Vilmány mintegy 10 millió forinttal tartozik a gázszolgáltatónak, ennek nagyjából fele az iskola hátraléka. Az összes intézményükben kikapcsolták a gázt. Nemrég kaptak ugyan 5 millió forintot a működésképtelen önkormányzatoknak szánt alapból, csakhogy azt leemelte a számlájukról az APEH. A falu patthelyzetbe került: amíg nem szereznek igazolást arról, hogy nem tartoznak az adóhivatalnak, addig nem jutnak hozzá az állami támogatásokhoz.

A jegyző szerint nemcsak azért úsztak el ennyire, mert belevágtak a tanintézmény felújításába. A település évről évre kevesebb pénzből gazdálkodhat. Tény viszont, hogy az iskola beruházásához önerő is dukált, és az áfát is be kellett fizetniük. Ám mivel a fejlesztésre meg a működésre szánt összegeket nem lehet összekeverni, egyébként is eladósodtak volna, véli a jegyző.

– Muszáj volt bővíteni az épületet, mert a tantermekben már nem fértek el a gyerekek. A tető beázott, a konyha elavult – magyarázza Sztankai Szabolcs János, az iskola igazgatója. Vilmányban kétszáztíz diák koptatja a padot, 90 százalékuk roma. Száznyolcvanan ingyen ebédelnek. Egyetlen csemete akad, aki nem hátrányos helyzetű, egy pedagógus gyereke.

– Ez a második hét, amikor nem tanítunk, de úgy tűnik, lesz harmadik is – magyarázza az igazgató. A lemaradást egyre nehezebb lesz behozni, hiszen minden szünetben megcsappan a gyerkőcök tanulási kedve. A szülők jelentős része nem dolgozik, így a gyerek se látja, milyen cél felé kéne törekednie.

– Mindenkinek tartozunk: a beszállítóknak, a banknak, még a kukásoknak is. Csak a közkutakon milliós adósság gyűlt össze, nyáron ott fürödtek az emberek, folyt a víz világba – sorolja a bajokat a falu polgármestere, a gazdálkodóként boldoguló Melegh Károly. Percenként csörög a telefonja, épp egy bank hívja az elmaradt törlesztés miatt. Ám Vilmány első embere nem tart a kihívásoktól, szerinte anélkül is kimásznak a kátyúból, hogy adósságrendező biztost ültetnének a nyakukba.

– Ha minden összejön, 2-3 hét múlva elkezdődhet a tanítás – bizakodik. Ehhez az kell, hogy a régi, vegyes tüzelésű kazánok bírják a nyomáspróbát és újra munkába állíthassák azokat. Fát talán könnyebb szerezni errefelé. Ám az a bökkenő: a polgármester reményét se látja annak, hogy ezt a hatalmas iskolaépületet fönn tudná tartani az ezerötszáz lelkes, nincstelen falu. A mutatós építményt idén augusztusban nagy ceremóniával adták át, de megeshet, hogy jövő szeptemberben be is zárják.

Az őszi kényszerszünet sem tartja otthon a vilmányi sihedereket.
– Lovacskázunk, aztán megyünk fáért – szól le a bakról a 14 éves Dávid, aki harmadmagával indul az erdőre. Gina lovát nógatva tiszteletkört ír le a kocsival a buszfordulóban, majd ütemes patacsattogás mellett búcsút int.

– Egy szelet kenyeret, azt ettem reggel, magában – restelkedik a 14 éves, hatodikos Gábor, aki az utcán cselleng. A családjukban három fiú van, a legkisebbnek, az egyévesnek csak tea jutott. Gábor most 12 éves cimborájával nekiindul az erdőnek. Csak biciklijük van, azzal hoznának fát. Ha azt eladják, és szereznek vele 500 forintot, vehetnek kenyeret, kolbászt. Vacsora két-három naponta kerül náluk az asztalra. A fiúk kedvenc étele a rakott krumpli, Gábor korgó gyomorral meséli, hogyan készül a „kompér tojással”. Aztán kibukik belőle:
– Igazából azért járok iskolába, hogy egyek.