Kitúrt elegancia

Hajdan, a jó másfél évtizeddel ezelőtti hőskorban még eseménynek számított, ha egy-egy Borsodból átruccant vándorturi teherautója leparkolt a városban. A tisztiklub elé jókora táblát raktak ki: Bálabontás 9 órakor. Fél kilenckor már prédára éhes nők sora kígyózott a bejárat előtt. Ez volt a szabad versenyes turkálás korszaka. Miután feltépték a bálákat, repültek a melegítőalsók és estélyi ruhák. Egymás kezéből téptük ki a jobb holmikat, amiket nejlonzsákba tömködtünk, s fillérekért cipelhettünk haza.

Mára már megcsendesedett a vadászszenvedély. Csak Egerben tucatnyi turkáló próbálja becserkészni a fizetőképes vevőt. Körutunkon találtunk olyan helyet, ahol 2000 forintba került egy blúz, s olyat is, ahol 100 forintért halászhattunk ki egy-egy felsőt a raktárszerűen tágas üzlet asztalaira púpozott halomból. Már a turkáló sem bombaüzlet, több hely bezárt az utóbbi hónapokban, máshol meg félárasra akciózzák a használtat is.

– Alaposan megfizettem az iskolapénzt, hogy beletanuljak ebbe a szakmába. A bontatlan bála tényleg zsákbamacska. Az elején olyat is rám sóztak, amiből a 70-es évek divatját idéző német nejlonblúzok dőltek ki, némelyikből áradt a húszéves hónaljszag. Álltunk az udvaron, a férjem dühöngött, én meg sírtam – meséli egy garázsban nyitott turi gazdája, aki elektromos illatosítóval dolgozik a gyűrött ruhakupacokból áradó szagok ellen. Ahogy a többiek, ő sem árulja el, honnan szerzi be az árut. A turkálósok éppúgy titokként őrzik a márkás, újszerű holmit kínáló, megbízható nagyker nevét, mint a szarvasgombavadászok a maguk lelőhelyét. Egy egész bála akár többmázsás lehet, kilóját átlagosan 500 forintért méri a nagyker.

Az olcsó garázsturi után olyan bálás butikba nyitunk be, ahol belvárosi ruhaszalonhoz illően, színek szerint csoportosítva, darabonként árazva pakolják vállfára a „kifogástalan állapotú” blúzokat, kosztümöket.

– Ezeket magam mosom és vasalom a saját kis kezemmel. Én kérem, csak extraárut tartok – jelenti ki büszkén a gondosan kisminkelt tulajdonosnő. Rutinos turkálósok tudják: utóbb megfizetünk az illúzióért, ára van annak, hogy nem kell könyékig fúrnunk a gyanús ruhahalomban. Valóban, itt egy blézer 2500 forintnál kezdődik, de így is megeshet, hogy molyrágta darabbal távozunk. A reklamáció pedig ebben a műfajban hiábavaló lenne.

Egy újabb „tetthely” kilós részlegén – 3-4 ezer Ft/kg – már a vevőket is figyelem: a tinilányok mellett többnyire családanyák „búvárkodnak”. Egy negyvenes szőke megbűvölten bámulja az élénkpiros bőroverallt. Nem tétovázik, az eladóhoz fordul: – Pont ilyen motoros bőrruhát keresek évek óta – mondja. A próbafülkében kiderül: sajnos elmúlt már az az idő, amikor ebbe a dögös holmiba belefért volna. Elszontyolodva távozik, hogy aztán a szomszédos – vállfás, tehát még drágább – turkálóban fussak vele újra össze. Ezúttal egy krémszínű, elegáns bőrdzsekit morzsol a kezei közt, de mikor meghallja, hogy tízezret kóstál, fennakad a szeme. Szinte megkönnyebbül, amikor kiderül, hogy ez a cucc is kicsi rá. A hervatag szőkeség hamar vigasztalódik: amikor újra felé pislantok, már egy extravagáns alkalmi szandálban tipeg. Bár nem veszi meg, de elégtétellel tölti el, hogy végre passzol rá valami.

– Erről én leszédülök! – jelenti ki a pajkos középkorú hölgy, aki esküvőre készül, s ő lesz a tanú. Tízcentis sarkú aranytopánkában egyensúlyoz, reszkető térdekkel. Az eladónő biztosítja róla, hogy megütötte a főnyereményt: ilyen elegáns darabra ennyiért máshol nem lelne. A cipő csillog, szinte hányja a szikrákat, az eladónő megsúgja: ha otthon befújja egy kis hajlakkal, nem hullajtja majd az aranymorzsákat.

– Nem is tudom, meg kellene mutatni a férjemnek… – bizonytalankodik az asszony. – Kíváncsi vagy rá, hogy tetszik-e neki? – tudakolja megértően a másik. Mire a vevő jót kacag: – Ugyan, csak félek, hogy magasabb leszek benne, mint a párom…