Suzuki Swift Sport: harmincas lázadó

A Swift Sport elődje nagy durranás volt pár éve. A legkommerszebb kisautóból sikerült valami izgalmasat és különlegeset alkotni. Nem szakította le az ember fejét, de a vezetési élményhez nem is kell feltétlenül 200 lóerő. Volt pörgős motorja, betonkemény futóműve, feldíszített kasztnija. Kész. A recept bevált. Kezdő streetracerek tömegesen kérték a szülőktől érettségire, szülinapra, karácsonyra.

Ahogy a Swift, úgy a Swift Sport alkotói sem változtattak az eltalált összetvőkön. Első ránézésre látszik, hogy ez nem az a GC Swift, aminek az árát a reklámokban feltüntetik. Módosult a hűtőrács, az első-hátsó lökhárító – az első ködlámpák keretét nagyon eltalálták –, megvan a duplakipufogó és a speckó Swift Sport felni is. Szépek az egyedi, átlátszó első lámpabúrák, a dizájn életre kel, a Swift Sportot sokan megnézik.

Belül egy hajszállal kevésbé sportos, mint az előd, cserébe valamivel jobban élhető. Itt-ott piros varrások emlékeztetnek, hol is vagyunk, de nagy általánosságban a fekete szín és az egyhangúság uralkodik. A legsportosabb Suzukiban egyébként kizárólag az elöl helyet foglalóknak jó. A hátsó sor nehezen megközelíthető és szűk, de én a csomagokat sajnálom a legjobban. Minden Swift raktere 211 literes, ez még a Swift Sport esetében is megbocsájtható, bár nem örültem, amikor egy teljesen átlagos bevásárlás után az ásványvizet már a hátsó ülésekre kellett pakolnom. A kormány szinte tökéletes fogású, a rajta elszórt gombok is finoman, nagyautósan működnek, sőt a kétszer ilyen drága Hyundai vagy Kia kormánya olcsóbb műanyagokból építkezik. Ötlet, kreativitás nem sok van, de minden logikus és a helyén van. Ám álló helyzetben nem egy sportautó kormánya mögött hiszi magát az ember.

Bántóak a Swift Sport hibái, s nem is igazán tudtam őket hova tenni. Az első ülések például nem csúsznak előre és nem is állnak vissza pozícióba, amikor valakit hátra bepréselünk. Fárasztó művelet minden alkalommal a háttámlával szórakozni, hogyan is állt pár másodperccel azelőtt. A hátsó utas sok jóra nem számíthat. Hely alig, az ablakok is mozdíthatatlanok. Szintén bántóan gagyi a kalaptartó, ami nincs az ötödik ajtóhoz rögzítve: szabadon lifeg, bepakolásnál is zavaró lehet.

Indulás után egyből feltűnik, hogy ez az autó nagyon távoli rokona az alap Swift-nek. A futómű nagyságrendekkel komolyabb, mások a lengéscsillapítók, a fékek, úgy általában minden, ami kapcsolatban van az úttal. Ettől aztán az ember önkéntelenül bátrabbnak érzi magát, pedig még rendesen le sem nyomta a gázpedált. Pedig érdemes. A motor könnyedén és készségesen pörög fel, a hang nem tolakodó de kellemes, mélyen brummogó. A 125-ből 136 lóerő lett, a 100-at 8,7 másodperc alatt éri el. Az 1,6-os motor egyébként tényleg szuper. Amikor kell – alapjáraton és alacsony fordulatszám-tartományban – csendes és meglepően gazdaságos. Nem igazán értettem, hogyan, de városi használatban nekem ugyanannyit evett, mint a dízel Swift a maga 75 lóerejével: 6,1 litert. Pedig nem kíméltem. Igaz, ezt autóúton, autópályán valószínűleg nehéz lehet lejjebb tornászni.

A váltó kiosztása érdekes: az egyes hosszú, az összes többi fokozat elég rövid. Ez elsősorban a hatodiknál érthetetlen, mert 130-nál már bosszantóan hangos a magas fordulaton pörgő motor. Pedig van tempomat, elviekben használható pályaautó is lehetne, de ez az apróság belerondít az összképbe.

A Swift Sport egyféle felszereltséggel kapható, de ebben tényleg minden benne van. Az automata klímától, az USB csatlakozón és Bluetooth-on át a bi-xenon fényszórókig. Az ára 4,45 millió forint, ennyiért nem sok. Igaz, hogy a Swift Sport már nem a mérges lázadó, hanem megkomolyodva pocakot eresztett és levágatta a zöld taraját, sőt nyakkendőt kötött. De azért az inge alól a tetoválások nem tűntek el...