Ikerinvázió

A helyiek a veresmarti források csodatevő erejét emlegetik. És vannak, akik a falu fölé magasodó hegy varázslatos kisugárzásában hisznek.

Veresmart, ruszinul Velika Kopanya nem akármilyen helyen fekszik: Nagyszőlős és Huszt közt, a híres Fekete-hegy túlsó oldalán, ahol a Tisza az Alföldre lép, ahol hirtelen elmaradnak a hegyek és kitárul a síkság. Huszti-kapunak is mondják e helyet. A hegytetőről pompás kilátás nyílik a tájra, de ha lenézünk, a falu is kitárulkozik az utazó előtt.

A négyezer lelkes község hosszan elnyúló főutcája közvetlenül a nagy hegy derekán kanyarog, a hegyoldalból vékony csöveken mindenfelé források vize csobog. A csövek előtt gondosan kiépített tavernák, de van olyan is, ahol közvetlenül az út menti keskeny árokba zúdul a víz. Mégsem megy kárba. Az élelmes helybeliek összefogtak, és állami segítség nélkül, föld alatti csatornákon minden utcába bevezették a vizet. Van, ahol az udvaron találjuk a csapot, de a legtöbb helyen már bent a házban, a konyhában, a fürdőszobában is a „falból” jön a víz. Természetesen ingyen.

Az út menti források vize is ingyen folyik persze. De nem mindegyik vize egyforma ám! A veresmartiak szerint a három jól kiépített kút közül a középsőt kell választani, annak a leggazdagabb az ásványianyag-tartalma. Tudják ezt más települések lakói is, a középső kútnál mindig csapolja valaki a forrást. Husztról, Nagyszőlősről mindennaposak a vendégek, de még a távoli Munkácsról, Técsőről is gyakran felkeresik. Ötven-hatvan litert is elvisznek egyszerre, mert – mint nekünk egy huszti férfi nagy hévvel magyarázta – ez a víz a „hóttat” is feltámasztja. De a férfierőt egész biztosan növeli.

– Minden téren! – erősíti meg a szavait felemelt mutatóujjával. – Egy nagyszőlősi párnak például most született hármas ikre. Az asszony se volt már fiatal, de az ember elmúlt hetvenhárom!

Elmeséljük az imént hallottakat a falu polgármesterének, Pilip Vaszilnak is, aki csak mosolyog rajta, hiszen ő már vagy ötven éve hallja a hasonló történeteket. Irodájában stócokban állnak az újságok, a nagyszőlősi járási laptól a legnagyobb kijevi, moszkvai lapokig – a veresmarti ikrekről cikkezik mind. Tőlünk is azt kérdezi nyomban, hogy a legöregebb vagy a legfiatalabb ikrekkel akarunk-e hamarabb találkozni. A legidősebbekkel, feleljük, mire az egyik munkatár¬sára bíz minket. De előtte még kiderül a polgármesterről, hogy az ő felesége is iker…

Nem sokat gyalogolunk, csupán az első házig. A községháza közvetlen szomszédságában impozáns, mediterrán stílusú villa, pazar lépcsőkkel és még pazarabb berendezéssel. Több generáció él itt, bennünket is féltucatnyian köszöntenek. Köztük két gyönyörű, fekete hajú kislány: Berki Alina és Márta. Kilencévesek és ikrek. Hogy teljesebb legyen a kép, átugrott hozzájuk a nagybátyjuk és a nagynénjük is, akik szintén ikrek.

Marzánics Joszip és Anna ötvenhét éves, és egy kicsit beszélnek magyarul. Annak idején az anyjuk és az apjuk otthon egymás közt még magyarul beszélt, de a gyerekek – nyolc fiú és öt lány – már szovjet iskolába jártak.
– Nekünk az apánk is, a nagyapánk is magyar katonaként szolgált – mondja büszkén Joszip. – Apánk híres hegedűs volt, a magyar időkben még Gódi Lakatos zenekarában is játszott. Én magam Csehszlovákiában szolgáltam, munkát keresve pedig Kazahsztántól Oroszországig bekóboroltam a Szovjetuniót, és bizony az otthon hallott magyar szavak közül sokat elfelejtettünk. Mert ez ruszin falu, Márta testvérünk két kisunokája, Márti és Alina ukránul, illetve hát ruszinul beszél.

Az ikerpár apja a rokonok elmondása szerint „odavan” dolgozni, csak anyjuk, egy igen csinos fekete asszony van otthon – meg a népes rokonság, amely bennünket is nagy szeretettel fogad. Most hétvégén volt az ortodox pünkösd, de itt a harmadik napja is ünnep, így nekünk is azonnal ünnepi asztalt terítenek. Lakoma közben az idősebb ikerpárt faggatjuk, hogy náluk vannak-e „duplák”.

– Nincs – feleli a hallgatag Anna –, pedig nagyon szerettük volna. Három gyermekünk van, valamelyi¬küknél egészen biztosan ikreket hoz majd a gólya.
– Nem divat már erre, mifelénk se a sok gyermek – kapcsolódik a beszélgetésbe később egy nemrég érkezett fiatalember. A magyarul is egészen jól beszélő Valero Kalinics Husztról nősült a Marzánics famíliába, akik a községháza mögötti kis utcát teljesen belakják gyönyörű házaikkal. – Az ikreknek persze örül mindenki, de a négy-öt gyermekes családok már itt is ritkaságszámba mennek.

A legfiatalabb ikerpár otthonát is ő magyarázza el: a „csodakút” utáni második utca balra, ahol már nem annyira meredek a hegyoldal. Velük szembe egy nagy teherautó, egy kék színű Kamaz áll majd, ott kiszállhatunk az autóból, de egy jó nagy követ a biztonság kedvéért dugjunk a kerekek alá, nehogy meginduljon majd lefele.

Úgy is teszünk, és bekopogunk a keresett házba, de nincs szerencsénk. Illetve van, hiszen ebben a házban is vannak ikrek, de nem ők a legfiatalabbak. Azok lejjebb laknak pár házzal. Nemcsak a két kicsit, a most másfél éves Mikita Vitalijt és Vitalinát találjuk meg, de velük játszik a két unokatestvér, a nyolcéves Pilip Ivan és Jana is, akik szintén ikrek. A két kicsi apja erdész a rakaszi erdőgazdaságban, most is valahol a hegyeket járja, de itthon van a kicsik nagyapja és nagyanyja – akik egyáltalán nem „bábuskák” meg „gyéduskák”. Olyan negyven-negyvenöt éves formák, és rendkívül barátságosak. Természetesen a mosolygós nagymama viszi a szót, és mikor megtudja, hogy Magyarországról jöttünk, hónaljnyi újsággal szalad elő, s mutatja az egyiket.

Velikij Kopányban még a borjak is ikrek – olvassuk az egyik cikk címét. Értetlenül nézünk a vendéglátóinkra. Kacagva mesélik, hogy egy éve Piroska tehenük is ikerborjakat ellett, ez inspirálhatta a szerkesztőt a címadásban. Egyvalamit nem értünk: hogyhogy magyar nevet kap egy ruszin tehén?

– Maguknak nem tetszik az, hogy Piroska? – mosolyog a nagymama. – Nekünk nagyon. És nálunk a piros, a „kraszna” a szépet is jelenti, hát ezért lett Piroska.
– És hová lettek az ikerborjak? – kérdezzük, mert az istállóban mi már csak egy borjat találunk.
– Eladtuk. Az interneten meghirdettük, és egy szőlősi ember elvitte őket.
– Adja isten, hogy azok is ikrekkel ajándékozzák meg a gazdát – mondjuk kifele tartva az istállóból, mire jóízű nevetés a válasz.

– Hát, az nehéz lesz.
– Miért? Másutt nem születhetnek ikrek?
– Dehogynem. Csak a mi borjaink közül az egyik bika!
Az valóban nehezen ellik ikreket. De a tehenek igen, és Veresmarton még hála istennek van tehén bőven. Ide még nem ért el a csarnokzárási őrület, itt még nem híg importlöttyöt isznak, hanem rendes falusi tejet. Igaz, az nem áll el két hónapig, egy-két nap után szépen megalszik, de aki evett már forró nyári napon ruszin duszit, összetört főtt krumplit jéghideg aludttejjel – az érezhette már közel magát a mennyország konyhájához.

Valamikor ezernél is jóval több szarvasmarha élt a faluban. Ma már kevesebben, de még mindig vagy háromszázan masíroznak át naponta kétszer a falun, és természetesen mind a híres vizet issza. Ott se kell nélkülözni a forrásvizet, ahová nincs bevezetve az udvarra – vannak ugyanis közkutak. Az Alszegre vezető egyik kanyargós utcácskában mi is megállunk egynél. Jó széles, kővel gondosan kirakott kút – és a víz szinte a lábunkkal egy szinten. Itt kútostorra sincs szükség. A káván keresztbe fektetve egy jókora horgas bot, arra akasztják a vedret, s húzzák fel a vizet.

A közeli kisboltot keressük, ahol a falu talán legcserfesebb ikerpárjának az édesanyját, Csorba Ljubát keressük, de nem találjuk, épp nincs szolgálatban. Nincs azonban baj, kolléganője a lányára bízza a boltot meg a kasszát, és lekísér bennünket az ikrekhez. A makadámút közepén szabályos kis patakocska, most is víz csordogál benne. Szépen rendben tartott, virágos portákat hagyunk el, a kiskapukban idős asszonyok, kedvesen köszönnek, egyik-másik meg is szólít bennünket: „Melyik ikerpárhoz jöttek?” Teljesen megszokták már, hogy a máskor csendes környékükön időről időre ferde szemű ázsiaiak, göndör hajú négerek, tejfelszőke skandinávok meg mindenféle kevert nyelvű, színű idegenek tűnnek fel, és mindegyikük ikreket keres. A mi válaszunkra is helyeslően bólintanak.

– Ljuja meg Ivanna? – mosolyognak, és kéretlenül is mutatják, hogy azt a nagy rózsalugassal ölelkező házat nézzük. – Na, ott fel fognak vidulni!
Idősebb, olyan igazi nagymamás asszony siet elénk, a két kislány nagymamája. Rendkívül szívélyes, és az a kislányok anyja is, aki az idegen hangokat hallva lép ki a szobából. Nemsokára kidugja a fejét az előszobaajtó nyílásán két tündéri kis lányka is. Két eleven, pajkos csitri, és még mielőtt mi kezdenénk kérdezősködni, ők kezdenek faggatni minket.

Mindenre kíváncsiak, de ekkor nyílik az utcai kisajtó, és beóvatoskodik rajta egy kislány meg egy kisfiú. Kezükben egy-egy szál rózsa, ajándék. Ljujához meg Ivannához jöttek, mert azok most ünneplik a nyolcadik születésnapjukat.
Mi is meghívást kapunk a zsúrra.

Én ülök a főhelyre, szemben velem a két ünnepelt, oldalt pedig az időközben megszaporodott kis vendégek, köztük a kollégák. Az asztal rogyásig megrakva minden földi jóval. Ljuba, a kislányok anyja rendkívül figyelmes vendéglátó, s közben arról mesél, hogy a férje családjában is van több iker, úgyhogy őt egyáltalán nem érte váratlanul, mikor a fiú után két lánykával lepte meg őket a teremtő. Akik egyébként majdnem egyformák – de hála istennek csak majdnem. De hogy melyik a cserfesebb vagy a szelídebb, vagy melyik az elevenebb – erre nem tud mit mondani az anyjuk. Egyszer Julia, azaz Ljuja, másszor Ivánka, azaz Ivanna a hangosabb, illetve hallgatagabb.

Abban viszont tökéletesen egyeznek, hogy mindketten jól tanulnak, és hihetetlenül érdeklődők. Mi is tapasztaljuk. Falatozás közben az ikrek közül az egyik pajkosan a fotós kollégámra néz.

– Marci! Te hány éves vagy?
– Huszonnyolc – feleli Marci.
Ekkor rám pillantanak a lányok kérdően. Na, most megtréfálom őket, gondolom, s azt mondom, hogy voszemnadcaty – vagyis nyolcvan.

A nagy csapat gyerek szeme kikerekedik, néznek rám meg Marcira hitetlenkedve, aztán harsány kacagás hullámzik át a szobán. Nevet, csapkod a sok gyerek, de úgy, hogy közben repkednek a zöldségkarikák, dőlnek a poharak. Értetlenül pislogok, mikor vigyorogva hajol hozzám a nyíregyházi újságíró barátom, aki „perfekt orosz”.

– Tudod, mit nevetnek? Hogy tizennyolc évesnek mondtad magad.
No, ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy ezentúl hordóval hordom majd haza a veresmarti vizet. Tizennyolc éves ugyan már nem leszek – de talán az ikrek még összejöhetnek.

Ha annak a szőlősi embernek sikerült – hetvenhárom évesen…