Rapid randi: új esély a szerelemre

Volt még ideje álldogálni, mindent átgondolni. Közben leshetett akár, találgathatta, hányan lehetnek lent? Fixírozhatja a remélt partnert, vizslathatja a konkurenciát. Titkon méricskélheti, magával összevetheti őket, hogy na, ez esélytelen! Egy krumplis zsák, trampli! Ízléstelenül öltözött. a frizurája riasztó! A másikról érzi, inkább pornóoldalon hirdethetné magát. És lehet újfent elbizonytalanodni: mi dolga itt egyáltalán?

Fogy a perc, és fokozódik a drukk: lehet, hogy elkezdik nélküle? Ne már! A zártkörű rendezvény kiírásra rá se hederít. Tudja, hogy zártkörű, hetek óta erre várt, ide indult új találkozóra, új reményekkel.

Kellemes meleg, halk zene fogadja a belépőt. Az asztalokon gyertyák égnek. Szerencsés a sejtelmes fény: elfedi a takargatni valót. Minden jó, csak ez a néhány lépcsőfok ne lenne lefelé. Még balerináknak is nehéz sikkesen lépni, ha mindenki őket lesi. Félútról alig észrevehető pillantás: figyelnek rá egyáltalán? Figyelik, persze. Elismerő, irigy, és lesajnáló tekintetek vegyesen. Hát? A boka tényleg lehetne vékonyabb, a vádli formásabb, deréknál is itt-ott domborodik, de a többi nagyjából rendben van. S ha mégse, a férfiak még mindig tódíthatják, hogy magának milyen gyönyörű szeme van.

Örülök, hogy eljött, fogadja a Fehér Holló teaház tulajdonosa, Beke Kata, az est háziasszonya. Amikor 2006-ban kitalálta, hogy teázót nyit, érezte, kell még valami vonzó, ami becsábítja az embereket. Sok a környéken a kocsma, italt árulni, nyerőgépet beállítani nem akart. A tea nyugalmat áraszt, a vendég ül, elbeszélget, kellemesen tölti az idejét. A szesz már másokat is hozna, vidám hangoskodókat, tolakodókat. Belőlük nem kér. Maradt a tea, bónuszként forró csoki, újabban koktélok, és egy „echte” franciáktól vett ötlet: a rapid randi. Nagyjából azonos korú emberek telefonon, interneten bejelentkeznek, eljönnek, adott ideig egymás asztalához ülnek, ismerkednek, beszélgetnek. Ha szimpatikusak egymásnak, segít, hogy újra találkozzanak, de ha nem sikerül, az se tragédia, tartoztak az ördögnek egy úttal, egy estét 3000 forintért teázva, ismerkedve eltöltöttek.

Bevált az ötlet? Váltakozó a siker. Nyáron nagyon nem ment, mindenki nyaralt, most, hogy hűvösre fordult az idő, van, hogy hetente több estét kell tartani. Ma például hét-hét harmincon túli hölgy és férfi érkezik. A hölgyek egy utolsó sminkelésre a mosdóba vonulnak. Jó a ruhád, hol vetted, kérdezgetik egymást. Ma este vetélytársak, persze, de ennyi dicséret az ellennek is kijár. A férfiak nehezen nyílnak meg, a cipőik orrát lesik, és élve az alkalommal, persze a hölgyeket is mustrálják. Beke Kata már a játékszabályokat sorolja: mindenki kap egy értékelő papírt, amire jegyzetelhet. Csengőszóra egy férfi leül a hölgy asztalához, nincs ez kőbe vésve, de úgy hét percig beszélgethetnek. Újabb csengőszóra a férfi elköszön, egy asztallal odébb ül. Hét percig megint övé a világ, újabb csengőszó, arrébb ül egy székkel, míg körbe nem ér. A háziasszony csengettyűjével ettől kezdve úgy irányítja az eseményeket, mintha itt se lenne, de, ha kell, feltűnik, feszültséget old, s főleg a diszkrécióra ügyel.

Halk, zsolozsmaszerű csevegés kezdődik az asztaloknál. Mire elég hét perc? Mindenre és semmire! Munka, hobbi, némi bók, váltakozó sorrendben, vagy hosszú, kínos csönd után jópofi sztorizgatás, hogy képzelje, voltam már ilyen rapid randin, a város peremén. Rajtam kívül csak egy férfi jött, egyfolytában káromkodott, a tulajdonos majdnem bőgött, hogy nem érti, mi történt, öt hölgy határozottan ígérte, hogy eljön, várjunk még. Vártunk, ittunk, de csak egy gitáros jött, leült a sarokba, és halkan játszott. Hajnalig ittunk a tulajjal. Jó, mi? De szóljon, ha untatom! Vagy a másik: „nem szoktam ilyen helyre járni, nincs erre időm. Reggel nyolctól este nyolcig bent vagyok, annyi a dolgom. De nem élet ez így. Társ kéne, meg talán gyerek is. Egy vagy kettő. Inkább egy, engem a sírás idegesít. Nahát, már letelt az idő, kár, mert élveztem a beszélgetést.” És jön a szívtipró, jár a szeme, mint zsizsik a babban, és bájolóan búg, a saját hangjába is szerelmes. A mondókáján nem nagyon módosít, be szokott jönni. És újabb ember, új történet, új remény. Széljegyzet a papíron, hogy már vége is, s Beke Kata már az íveket értékeli, ő már látja, ki kivel találkozna (egyetlen nevet lehet csak jelölni!) újra szívesen.

Búcsúképpen mindenkinek egy kártyát ad a kezébe, és a sarkon, ha már nem látja senki, meg lehet nézni, hogy, akit mi felírtunk, az ő neve, telefonszáma vajon szerepel-e a mi papírunkon, vagy csak az, hogy legyen máskor is szerencsénk.

Jó ez így, de azért az kár, hogy nem úgy, mint rég, s ahogy Bëlga fiúk éneklik: „Tetszik ez a szám, nem baj, hogy megfogtam a kezed, haza kísérhetlek?” Mert hát végül is ezért jöttünk, mindig ezért.