Akiknek csupán álom a villany

Minden olyan itt, mint egy átlagos gazdaságban. Az udvarban két oldalt istállók, a nyitott ajtók vagy inkább kapuk mögül bégetés hallatszik, itt-ott szalmabálák, arrébb mezőgazdasági gépek pihennek. A legfeltűnőbbek talán a pávák, hatalmas színes farktollukat időnként szétterítik, úgy pompáznak. Ilyenkor furcsa, krúgató hangot hallatnak.

Mondom, minden olyan, mint egy átlagos gazdaságban. Látszólag. Hogy mégsem minden kerek, azt akkor érzékelem, amikor a gazda, Hajnal János a lakóházba tessékel. A kis ablakokra mélyen ráhajol az eresz, hiába van nappal, a borús időben alig szűrődik be némi fény. Villanyt kellene kapcsolni.

Ha volna.

De nincs. Erre a tanyára nem jutott el. Nemcsak erre, hanem vagy tucatnyira a Kecskemét szomszédságában fekvő Ballószög és Ágasegyháza határában. Csupán ígéretben nincs hiány, hosszú évek óta.

Hajnal János amúgy nem itt lakik, van neki háza benn, a faluban, ám élete java részét mégis a tanyán tölti az állatai között. Azokat gondozza együtt a fiával, s nem is középiskolás fokon: 2004-ben elnyerte az Év Tenyésztője címet. Suffolki juhai tenyészállatok, mind a kétszáz darab nagy szakértelmet és odafigyelést igényel. És még annál is több munkát. Ami egyébként sem könnyű, ám elektromosság nélkül kifejezetten nehéz.

– Amikor lehetett, egyből önállósodtam – meséli a gazda, aki világéletében juhászként kereste a kenyerét. – Ezt a földet is, rajta a tanyával, csaknem húsz éve vásároltam. Azóta reménykedem, hogy lesz benne villany.
– Húsz éve?
– Húsz éve.

Az elektromosság áldásait azért így is élvezheti Hajnal János – csak nem olyan áron, mint bármelyikünk. Nem kell hozzá más, csak néhány aggregátor, illetve gázpalack, s máris kigyúl a fény a házban, illetve az istállókban. Az aggregátor ugyanazt az üzemanyagot eszi, mint a járművek. Literje, mint tudjuk, már jó ideje valahol négyszáz forint felett kószál. A világításhoz óránként használódik el egy liter. A téli ellésekkor havi száz liter alatt sose ússza meg a gazda. Ez alsó hangon negyvenezer forint. És akkor még nem számoltam a gázpalack árát.

– A legnehezebb az itatás – öleli meg az egyik juh fejét a gazda, amikor a sötét házból az istállóba lépünk. – Önitató híján naponta kétszáz állatnak kell szétvödrözni a vizet.

– Sosem gondolta, hogy itt a vége?
– Dehogynem, meginogtam én már többször is. Főleg az ízületeim miatt, azok koptak el leginkább.
Abbahagyni mégsem tudja. Szereti az állatokat, meg hát belőlük is él. Juhász volt az apja is, állatok között nőtt fel. Még kisfiú korában különösen a szívéhez nőtt az egyik bárány. Amikor megérkezett az olasz felvásárló, csak sírt keservesen, viszik a kedvencét. A szállítmányozónak megesett a szíve rajta, otthagyta neki a bárányt. Azt mondja, ekkor dőlt el az élete.

– Múltkoriban jön a városból egy kedves, aranyos lány, csupa érdeklődés, hogy felmérje, mennyit dolgozunk itt a tanyán. Látástól vakulásig, mondom. Meg még azon túl is, ha dolog van, ellés, ilyesmi. Az nem jó, mondja, mert olyan rubrika nincs. Pedig akkor is ez az igazság. És hány napot egy évben? Mondom, 365-öt. Az sem lehet, kellenek szabadnapok, be kell írnia valahová. Kérdezem, ő szokott-e mindennap enni. Persze, hogy szokott. Na, mondom, az állat is. Végül semmit nem töltött ki. Nem bírta el a papír a valóságot. Ja, és azt be tudja-e írni, hogy mindezt villany nélkül? Na, erre állt fel.

– Tavaly már azt hittük, lesz vezetékes villanyunk. Azóta packázik velünk a bürokrácia.
A szomszédos Ágasegyháza külterületén járok, a Galambháza dűlőben, Frankó Zoltán tanyáján.
– Tudja, az állatok az elsők, a lakásra csak a maradék időt tudjuk fordítani a párommal – söpri le szabadkozva a morzsát az asztalról.

Hiába biztatom, hogy nem látok semmiféle különösebb rendetlenséget, meg különben sem azért jöttem.
– Amíg más előkapja a porszívót, addig nekünk a seprű marad – kapcsol villanyt, hogy jobban lássak.
– Hiszen önnél van áram… – jegyzem meg, mire a férfi elmosolyodik:
– De milyen áron!

Tudom, a drága üzemanyag, akarom mondani, de ő megelőz:
– Hatszázhatvanezer forint a tíz darabból álló akkukészlet – mutat a szekrénybe, ahol valóságos várat alkot az elektromosságot tároló szerkezet –, de egy-két éven belül biztos, hogy valamelyik egység elromlik. Cserélni meg csak az összest tanácsos.

Frankó Zoltán próbálkozik a szélkerékkel, amivel nincs is semmi gond, csak hát a megtermelt elektromosság tárolása… Amit a világon igazán hatékonyan még sehol sem oldottak meg. Persze a mennyiséggel is van némi gond. Ami elég lehetne egy háztartásnak, az nem elég egy gazdaságnak.

A konyha amúgy jól felszerelt, benne mikrohullámú sütő. Igaz, bekapcsolva még sohasem volt. De nem nélkülözi a férfi és a párja a tévét sem:
– Múltkor néztem a híradót – meséli a férfi –, vártam az időjárásra. A feléig bírta, aztán egyszer csak elfogyott az energia. Mondom, csak azért is megtudom, milyen idő várható, és bekapcsoltam az aggregátort. Mert nálunk a tévézés is luxus.
Azon pedig már ne is csodálkozzam, a párja három gyermeke nehezen viselte, hogy hol van villany, hol nincs, s amint tudtak, mentek. Lakást bérelnek nekik Kecskeméten – az is havi negyvenezer forint.

– A bürokráciát említette… – utalok a férfi üdvözlő szavaira.
– Na, igen – áll föl –, mert még tavaly nyáron nyertünk 40 millió forintot a környékbeli tanyák villamosítására, aztán még mindig nem kezdték el a munkákat – említi menet közben.

A sufni felé tartunk, onnan hozza elő a transzparenst. Villanyt a tanyákra! – olvasom rajta. Nincs egyedül a követelésével, Magyarországon még ma is ezernél több tanya lakója nélkülözi ezt a legtöbbünk számára alapvető szolgáltatást.
– Ezzel vonultunk most, tavasszal Pesten a Képviselői Irodaház elé. Vegyék már észre ott fönn, milyen körülmények között is élnek emberek.

Amíg a vásznat bontogatjuk, kecskék szaladnak a gazdájukhoz. A férfi amúgy valamikor Németországban zenélt, majd amikor megunta a csillogást, hazatért felmenői birtokára. Gazdálkodni kezdett, s ma 120 nőstényt és 40 gidát gondoz a párjával.

– Edmund! Gyere ide, kis kecském! – szólongatja egyiküket, mire a csapatból kiválik egy fiatal barna gida, ő pedig az ölébe kapja, cirógatja. – Tisztességesen megélnénk belőlük – fordul felém –, ha a tejük hűtéséhez elegendő elektromos energia érkezne a vezetéken.

Valamikor vonat közlekedett a Kecskemét és Fülöpszállás közötti vonalon, ma már csak a gazt vegyszerrel irtó szerelvény halad rajta végig évente egyszer. A bakterház azonban áll Ballószög határában. Benne lakik Tóth Ferenc a párjával, aki vasutas özvegy.

– A szomszédban töltjük az akksit, így van villanyunk – meséli a férfi. – Még tévézni is tudunk – mutatja a készüléket. Képernyője akkora, mint a tenyerem.
– Milyen messzi lakik a szomszédja?
– Ötszáz méterre.
– A lányom az egyetemet annak idején petróleumlámpa mellett végezte el – szólal meg a párja. – Én meg már hetvenéves elmúltam, de olyan házban még nem laktam, ahol lett volna villany.
– De talán még fogsz – jegyzi meg erre Tóth Ferenc.

Őrajta nem múlik, az bizonyos. Még tavaly hallotta Kecskeméten, hogy tanyavillamosításra is lehet pályázni. Nosza, összeszedett tucatnyi tanyást a környéken, s bement az önkormányzatra, hogy meg kellene csípni a remek lehetőséget. Hiszen a költségek 90 százalékát az állam állja, csak tízet kell az önkormányzatnak.

Az ötlet jó, csak sajnos a kassza üres. Ágasegyházán is, Ballószögön is.
Azon ne múljon, akkor majd az érintettek összeadják a szükséges önrészt. Akinek pedig nem volt nélkülözhető négyszáz-egynéhány ezer forintja, az hitelt vett fel rá.

Így már semmi akadálya nem lehetett a pályázásnak. Nem is volt. Nyertek.
Azért ne örvendezzünk elhamarkodottan. Egy aprócska hiba ugyanis becsúszott a pályázatba. Alkotója a megvalósításra öt hónapot írt elő.

– A szolgáltató viszont csak 11 hónapra vállalta a munkát – mutatja a férfi a dokumentumot.
– Ekkorák a távolságok a tanyák között? – csodálkozom.
– A csudákat! – legyint. – Néhány hét alatt el tudnák végezni. Csak hát a bürokrácia – említi ő is a szörnyet. Mert amíg tizenhat hivatal pecsétje rá nem kerül a papírra, kapavágás nem történhet az ügyben. Ilyen rövid határidővel az önkormányzat nem kötött szerződést, hanem kérvényezte a kivitelezés meghosszabbítását október végéig. A válasz azonban valahogy csak nem akart megérkezni. Na, erre ment fel tüntetni néhány tanyás a Képviselői Irodaház elé. A Vidékfejlesztési Minisztérium pedig rögvest közleményt adott ki, s írt levelet az önkormányzatnak, amely szerint az ügy már meg is oldódott, minden rendben, a pénz rendelkezésre áll, lehet vezetni a villanyt. S levelet kapott a ballószögi önkormányzat a hosszú nevű Nemzeti Agrár-szaktanácsadási, Képzési és Vidékfejlesztési Intézettől is, arról, hogy a határidőt október végére módosították. Ahogy kérték.

– Érti, ugye? – néz rám a férfi. – Mivel a levél májusban kelt, az öt hónap helyett most öt és felet kaptunk.
Az önkormányzat ilyen körülmények között természetesen nem kötött szerződést a szolgáltatóval. Hiszen a munkálatokat most már október végéig sem lehet elvégezni. Ha pedig erre hivatkozva nem érkezne meg a pénz, s nekik kellene kifizetniük a munkálatokat, abba belerokkanhatnának.

– Ha arról akar írni, hogy milyen lehet tanyán élni, netán gazdálkodni villany nélkül, annak csak örülök. De az nem volna szerencsés, ha éppen a sajtó miatt orrolna meg ránk a hivatal és esnénk el a támogatástól – hallgatom a vonal túlsó végén Geredy Péter ballószögi alpolgármester hangját.
Ezt én szeretném a legkevésbé, nyugtatom, mire megállapodunk abban, hogy amíg én a tanyákat járom, addig ő is elintézi a dolgát a bábolnai gazdanapon, és amikor visszaér, áll rendelkezésemre.
– Tóth Ferencnél is járt? – kérdez rá a faluvezető, miután házának kerti ámbitusán helyet foglaltunk.
– Igen, jártam nála is.
– És azt említette, hogy a lánya írta a pályázatot?
– Említette.
– Mert neki kellett volna észrevennie, hogy a pályázatban lehetetlenül rövid a határidő a kivitelezésre.

Értem. Tehát nem a minisztérium okolható azért, hogy végrehajthatatlan pályázatot írt ki. Nem is Ballószög akkori jegyzője, aki anélkül továbbította azt, hogy erre felhívta volna a döntéshozó figyelmét. Nem. Hanem csupán az, aki nem dobta eleve félre, mondván, hogy a pályázat végrehajthatatlan határidőt tartalmaz. Az más kérdés, hogy ha ezt teszi, ma sem volna remény arra, hogy valaha is lesz villany a tizenkét tanyán.

De vajon így is lesz-e valaha, kérdezem az alpolgármestert.
– Lesz, mindenképpen – állítja meggyőződéssel. – A héten már magától a minisztertől várunk garanciát jelentő levelet arról, hogy a pénzt akkor is átutalják, ha a munkálatok nem fejeződnek be október végéig. Ha ez a levél megérkezik, akkor megkötjük a megbízási szerződést a szolgáltatóval a kivitelezésre.