dr. Jakkel Anna: Egy orvos lelke

– Miért indult el 56 évesen a dzsungelbe gyógyítani? Kalandvágyból? Netán unalomból? Világmegváltóként?
– Nálam nincs ebben ennyi pátosz. Végtelenül egyszerű a magyarázat: ekkor már ráértem. Megvolt az otthonunk, a gyerekeim felnőttek és elköltöztek, a mindennapos családi teendőim átalakultak. Míg a legtöbb ember ilyenkor már a nyugdíján aggódik, és nem tud mit kezdeni magával, én új célt kerestem. Egy újságcikk bogarat tett a fülembe. Az Afrikai–Magyar Egyesület humanitárius misszióiról szólt. Jelentkeztem, és nemsokára már az Uganda és Kongó közti határsávban, fegyveres katonák kíséretében gyalogoltam, gyógyszert és némi orvosi felszerelést cipelve, ráadásul az esős évszakban. Olyan helyre igyekeztem, ahová a folytonos háborús konfliktusok miatt a nagy nemzetközi szervezetek se mindig mernek segélyeket indítani. Ide még a Jóisten se szívesen pillant le…

– Azt gondolta, hogy ön majd képes lesz segíteni?
– Mégiscsak megkerülhetetlen a pátosz: éreztem magamban a szükséges empátiát és elszántságot. Odakint aztán rájöttem, még egy tulajdonság nélkülözhetetlen ehhez a munkához: az elfogadás. Hiába előtte az alapos felkészülés, Afrika élőben olyan, mintha egy másik bolygón volna.

– Miért létszükséglet az elfogadás?
– Eleinte sokkolóan hatott a szociális védőháló teljes hiánya. Ezekben az országokban az oktatás és az egészségügy csak fizetős formában létezik. Pénz híján az emberek többsége analfabéta, a gyerekek csak a nyomort öröklik szüleiktől. Egy egész családot tönkretehet, ha a beteget kórházba vinnék – úgyhogy a családfő dönt az asszonyok és a gyerekek sorsáról. Míg itthon egyszerű infúzióval megmenthető lenne egy kisgyermek, addig ott gyakran lemond róla az apja, mert a kezelés árából még vagy kilenc éhes szájat tud etetni. Különben meg úgyis lesz helyette másik gyerek… Ennek a szemléletnek az elfogadása teszi igazán próbára az európai orvost.

– Asszonyok, többes számban?
– Afrikában még ma is természetes a többnejűség. Maliban például egy férfinak négy felesége lehet, akik védekezés híján sorozatban hozzák világra az utódokat. Arrafelé egy férfi tekintélyét abban is mérik, hány gyereket nemzett. A kislányokat korán férjhez adják, 13-14 éves korukban már szülnek. A kicsik az első hónapokat sem élik túl az alultápláltság és a kiszáradás miatt. Maliban, egyes területeken, ha egy baba túléli a szüléskor szerzett fertőzéseket és az első negyven napot, akkortól számít gyereknek. Addig még nevet sem kap. A törzsi hagyomány szerint ekkor bevágásokkal, tetoválásokkal megjelölik. A szem körüli bemetszéseknek például egyfajta „nevelő célzata” is van: a sós könnyek annyira csípik a friss sebeket, hogy a gyerek védekezésképpen ösztönösen leszokik a sírásról. És akkor még egy szó sem esett a maláriáról, a koleráról, a bélférgességről! A többség úgy éli le az életét, hogy sosem látta orvos.

– Mégis, miért marad el a vizit?!
– Vagy a szegénység, vagy a tradíciók kötik gúzsba őket. Legelőször is a helyi vezetők döntik el, hogy a törzs tagjai felkereshetik-e a faluról falura járó orvosi csapatot. Ha mondjuk az illető „leszerződött” egy ottani patikussal, akkor hiába is kínáljuk mi ingyen a védőoltásokat és a pirulákat, a falubeliek nem merik megszegni a tiltást. Ezenkívül míg mi ingyen dolgozunk, a szegénység ellenére a törzsi vezetők vizitdíjat szednek be, kb. 150-200 forintnak megfelelő helyi pénzt – így adva „rangot” a nagylelkűen engedélyezett vizsgálatnak.

– Érthetetlen, miért nem lehet ezt a nyilvánvaló korlátoltságot ledönteni?!
– Emlékezzen a „másik bolygóra”! Olyan fokú a tudatlanság, ami számunkra elképzelhetetlen. Az emberek zöme nem tud írni-olvasni. A gyógyszeresdobozokon a napi adagolást számok helyett vonalak jelölik: egy vonal a reggeli, kettő a reggeli-esti időpontot jelenti. A sok szemét és a higiénia hiánya miatt ez a bacilusok és kórokozók paradicsoma. Nincs víz és villany. A legközelebbi kórház több száz kilométerre fekszik, de nem vezet oda aszfaltút, legfeljebb terepjáróval megjárható. De amúgy se telne orvosra. Aki helybe, közéjük megy gyógyítani, gyakran azzal szembesül, hogy a szeme előtt halnak meg egyébként pofonegyszerűen gyógyítható betegségekben. Ráadásul arrafelé nem lázadnak az ilyesmiért, elfogadják a sorsukat. Annak örülnek, amit kapnak. Jó esetben a védőoltásoknak, antibiotikumoknak, féregtelenítőknek, fájdalomcsillapítóknak, fertőtlenítőszereknek. De mindenekelőtt, talán életükben először és utoljára: a jó tanácsoknak és a személyre szóló figyelemnek. Aki odajön hozzánk, megkapja mindezt – de a többieken nem lehet számon kérni a távolmaradást.

– Hogyan tudta megértetni magát a betegekkel?
– Bár mindig volt velünk tolmács, ez önmagában kevésnek bizonyult, hiszen a számtalan törzsi nyelvben egyszerűen nincsenek meg az orvosi kifejezések megfelelői. Én vizsgálat közben folyamatosan magyarul beszéltem, és azt vettem észre, hogy a páciensek a hangból, a gesztusokból, a mimikából megértették, jót akarok nekik, tették, amit kértem.

– Őszintén csodálom, amiért a tehetetlenségérzéstől nem fut haza…
– Elfogadom, hogy nem tudunk csodát tenni. Az idősekről már „lemondtunk”, de abban rendíthetetlenül hiszek, hogy a fiatalok felvilágosításával, szemléletformálásával és a folytonos orvosi jelenléttel változást hozhatunk. Annak a gyereknek van igazi esélye a túlélésre, aki menekülttáborba kerül: ott írni-olvasni, nyelveket és nem utolsósorban egy másfajta életvezetést tanul. A választás az övék: visszamennek a múltba vagy előre a jövőbe?

– Ön hogy látja, merre tartanak?
– Minden van és semmi sincs – ez a kettősség jellemzi Afrikát. De ez már legalább magában hordozza változást.

– Mondjon példát a kettősségre!
– Épp a foci-vb idején érkeztünk meg Mali fővárosába, Bamakóba, ahol a leglepusztultabb környéken, köztereken is volt tévé és mindenki a képernyőn lógott. A fiatalok kezében kóla és energiaital virít, és a malária mellett már a civilizációs betegségnek számító cukorbajjal is találkoztunk. Aztán a fővárost elhagyjuk, és úgy 15 kilométert autózva már olyan mértékű az elmaradottság, mintha ezer évet repültünk volna vissza az időben. Szóval van még dolgunk bőven, a felszerelésem útra készen indulásra vár.

– Mikor megy újra?
– Ha mehetek, azonnal indulok – de ez elsősorban pénzkérdés, merthogy ingyen dolgozunk, magunk álljuk a küldetés költségeit és szerezzük be az adományokat. A kongói és a mali úthoz szükséges másfél millió forintot a betegeim mellett kecskeméti cégek, üzletemberek és az Afrikai–Magyar Egyesület adták össze. Szenvedélyem a fotózás, úgyhogy Afrika arcai egy háziorvos szemével című vándorkiállításommal járom az országot, az ismeretterjesztésen túl szponzorokat gyűjtve a következő utamhoz. Néha eszembe jut, hogy talán kamionsofőr édesapám vérét örököltem.

– Most, 59 évesen, sokadjára miért menne vissza?
– Nekem megadatott, hogy kipróbáljam magam „egyszerű” orvosként. Minimális feltételek közt, nem pénzért, nem jogszabályoknak engedelmeskedve. Csupán lélekből. Valahogy úgy, ahogy Hippokratész is elképzelte: nem ártani, csak tenni a dolgunkat és gyógyítani.