Anyu közölte, elege lett, apu fuldoklik a gyűlöletben - Mit tegyünk?

Kedves Ágnes!
Szomorúan mesélem el önnek, hogy a szüleim válnak. Nem vagyok gyerek, a szüleim 60, illetve 52 évesek. El tudja ezt képzelni?
Harminc évvel ezelőtt házasodtak össze. Nagyon küzdelmes fiatalságuk volt.
Egyikük sem kapott otthonról semmit, nulláról kezdték az életüket. Először albérletben éltek, aztán a dédim – anyukám nagymamája – odavette őket a kisszobába, hogy tudjanak spórolni a saját otthonra. Minden garast a fogukhoz vertek, így néhány év múlva építkezni kezdtek. A háromszobás ház tíz év alatt lett kész. Akkor már a nővéremmel együtt mindketten iskolások voltunk. Az egész gyerekkorunk azzal telt el, hogy a szüleink rengeteget dolgoztak és minden fillért megfogtak. Egyszer sem nyaraltunk vagy kirándultunk, soha nem utaztunk el sehova, se mozi, se színház. Az öltözködésünk is úgymond minimál volt, csak a legszükségesebb és a legolcsóbb jutott mindenből. Mármint a nővéremnek, mert én kizárólag a tőle örökölt holmiban jártam. Igaz, rendesen kiházasítottak minket.
Régebben nemigen veszekedtek, legalábbis előttünk nem. Mindig egyetértettek a legfőbb célokban. A ház után meglett az autó, majd a hegyoldali nyaraló, s minket is elindítottak. Ma már nyugodtan élhetnének, végre fellélegezve, mert mindenük megvan.
De a nyáron anyu bejelentette, hogy el akar válni. Mindenki megdöbbent, apu csak úgy reagált: szét akarod szedni, amiért keservesen megdolgoztunk? Nem érdekel, mondta az anyám, elegem lett. Aztán kiderült, hogy van valakije, azóta hozzá is költözött. Apám meg szinte fuldoklik a gyűlöletben, féltjük az egészségét. De ha megbetegszik, az már nem anyura marad…
Üdvözlettel: Ildikó

Kedves Ildikó!
Nem csak az édesapjuk, hanem önök, a gyerekei is haragszanak az anyjukra, amiért felborította nem éppen harmonikus életét. Ezt a házasságot, úgy tűnik, inkább a közös célok, az együtt küzdés tartotta össze, mintsem a szeretet.
Nem mondom, hogy az előbbi nem fontos érték a házasságban, de önmagában kevés. Mindketten belefásultak az életükbe, amikor egyszer csak jött a harmadik, aki az édesanyja előtt felcsillantotta a másfajta élet lehetőségét. Ő pedig úgy érezte, tartogat még számára az élet egyebet is, mint gürizést, spórolást és újabb megszerezni valókat. Kívülállóként, úgy gondolom: ezért nem lehet őt hibáztatni.
Más persze a helyzet a családtagokkal, hiszen sajnálják hirtelen egyedül maradt apjukat.
De az ember lehetőleg ne ítélkezzen mások házasságáról, még ha az a szüleié is. Ezért ne nehezteljen a boldogságát kereső édesanyjára, és törődjön az édesapjával. A gyerekükként mást nemigen tehet.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes