Egy ládával kezdődött

Megilletődve állok meg a bútorok előtt. Gyönyörködve nézem a kék alapon a sok színes virágot, a kosarak, kelyhek csokrait összefogó szivárványkoszorúkat, s lelki szemeim előtt megjelenik nagyanyám mélykék színre festett, virágos ládája a gót betűs Katherine Stein felirattal. Mert hartai sváb lány volt a nagyanyám is – aki azt a ládát hozományként kapta –, ősei Württembergből érkeztek a XVIII. század húszas éveiben a Dunán.

– Hozták magukkal a bútorkészítés, bútorfestés tudását is – mondja Schneider Péterné Haraszti Mária, akinek a nagyapját még Hackboldként anyakönyvezték. – Onnan kezdve azonban, hogy Ráday Pál gróf Hartán letelepítette őket, kezdett hatni rájuk, amit a környező magyar mezővárosokban, Kalocsán és másutt láttak. Így alakult ki a XIX. század elejére a hartai festett bútorok sajátos motívumkincse. A falu első ismert bútorfestője Balthasar Pfund volt, aki 1800-tól 1874-ig élt. Őt az 1914-ben született és 1999-ben elhunyt Himpelmann Péterig – aki a tanítómesterem volt – csaknem félszázan követték.

– Himpelmann Péter műhelyében régen magam is jártam. Hogyan kezdődött a kapcsolatuk?

– A férjem családja és Péter bácsiék szomszédok voltak. Amikor Péter udvarolni kezdett nekem, átvitt hozzájuk. Akkor, vagyis a hetvenes évek elején kezdték újra felfedezni a hartai festett bútorokat. Azt a napot soha nem felejtem el, lenyűgözött a sok szépség. Megkérdeztem: Péter bácsi, tanítana-e engem? Nagy örömömre igent mondott. Így kezdtem járni hozzá, nem voltam még húszéves. Szeretettel adta át a tudását, rengeteget tanultam tőle. Amikor már magam csináltam, akkor is gyakran átjött hozzánk, örült, hogy lesz, aki folytatja a munkáját. Ő kezdte el a '90-es évek elején a bútorai zsűriztetését, így lett a hartai festett bútorból népművészeti termék. Több mint negyven éve, hogy az ő jóvoltából elkezdhettem magam is ezt a lelki nyugalmat adó, csodálatos munkát. Hálás vagyok érte.

A férje régebben a téeszben dolgozott mint traktoros, rakodógépkezelő. – Hogyan lett festettbútorkészítő asztalos? – kérdezem tőle.

– Huszonkét évet töltöttem az Erdei Ferenc Tsz-ben – válaszol Schneider Péter. – Kilencvenkettőben jöttem el végleg, azóta itthon, a feleségemmel együtt dolgozom. Az asztalosszakmát nem iskolában tanultam, hanem önállóan, autodidakta módon. Sok mindenre magamnak kellett lassan rájönnöm, de nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség. Már gyerekkoromban is, ha láttam egy játékot valahol, itthon megcsináltam magamnak. Addig próbálkoztam, míg sikerült. Az asztalosságban szükség van a képzelőerőre, a bútornak először fejben kell megszületnie. Aztán – érezve az arányokat – le kell rajzolni, s magához a munkához csak azután lehet hozzákezdeni. Minden feladat új kihívás, és néha utólag rájövök, hogy csinálhattam volna másképpen is. Legközelebb már úgy lesz.

Mielőtt elindultam Hartára, a Schneider házaspár honlapján (www.hartaifestettbutor.hu) 23 díjat, elismerést számoltam össze. Első díj Győrött a Babavilág, bababútor kategóriában 2009-ben és 2011-ben, Magyar Kézműves Remek-díj 2011- ben és 2012-ben, fődíj a bútorfestő műhelyükről a hartai Teleház munkatársával együtt készített filmért, és sorolhatnám még hosszasan. S ki ne hagyjam: amellett, hogy mindketten népi iparművészek, Marika 1989-ban megkapta A Népművészet Ifjú Mestere-díjat, 2010 óta pedig a népművészet mestere.

– Egymás nélkül nem juthattunk volna el idáig – szólal meg. – Itt minden munka, minden eredmény és díj közös. Van köztünk munkamegosztás, de mindent megbeszélünk. Vitatkozunk is, de így dől el, hogy mi lenne a legjobb. És szorgalmasan tanulmányozzuk az elődeink mestermunkáit, a legrégebbi bútor, amiről fényképeket készítettem Hartán, 1802-ből való.

– A fő érdem azért Marikáé – teszi hozzá Péter. – Ha ő nem kezdi el, én sem fogtam volna bele. Az én dolgom az asztalosmunka, az alapozás és a végén a lakkozás. Közben az ő keze nyomán nyílnak a virágok. És az én lelkem is megtelik gyönyörűséggel…