Az én képernyőm: Egek, honnan tudod?

Hogy hol végződik a show és hol kezdődik a csalás – nem mindig éles a határvonal. Itt van például Theresa Caputo, Amerika legismertebb médiuma. Évek óta megy a valóságshow-ja a TLC-n. Ez a negyvenes évei végén járó, New-York-i (Long Island-i) háziasszony, két gyermek anyja hatalmas, platinaszőke tupírja és hosszú műkörmei ellenére elég csinos nő, nevetős, pörgős, temperamentumos, hangosan veszekszik a családjával, tetovált férjével – ahogyan olasz véréhez illik. De a legfőbb tulajdonsága – amiért évek óta állandó műsort kap –, hogy szerinte beszélget a halottakkal, üzeneteket közvetít köztük és a hozzátartozóik között. Theresa, nyomában a stábbal, bárhová megy, mindig talál valakit, aki felsikolt erre a kérdésre: – Ugye, nemrég halt meg egy idős hozzátartozója? – Ha a letámadott például egy középkorú nő, nagy az esély rá, hogy idős szülője valóban nemrég távozott el. Innentől már könnyebb a dolga. Ha a páciens fuldokló sírásba kezd, akkor már tudja, hogy valami bántja a gyászon kívül is. – Ugye, nem tudott elbúcsúzni tőle? – Talált, süllyed. – De ne bánkódjon, azt üzeni, hogy minden rendben, jól van, ne eméssze magát! – Az illető erre boldog sírásba vált át.

Theresa tulajdonképpen jót tesz ezekkel a hiszékeny emberekkel.

Nem tudni, mennyit kér a közvetítésért (két évig is várólistán vannak az érdeklődők, olyan nagy a forgalma), a reality show során valószínűleg nem sokat – különben meg, ki tudja. De sokat ad a hozzá fordulóknak: lelki békét, megnyugvást, megbocsátást. A papa nem haragszik, amiért az utolsó évben csak telefonon beszéltél vele; a mama már elfelejtette az utolsó nagy veszekedést; a nővér biztos benne, hogy gondot viselsz majd a gyerekére; a férj nem bánja, amiért szőkére festetted a hajad, pedig mindig cikizte a szőkéket…

Mert igen, a médium ilyeneket is kitalál, s ez azért gondolkodóba ejtheti a nézőt. Zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy a műsor csak egy show és semmi nem igaz, beavatott külső szereplők beszélnek egy színésznővel. A tévésektől talán még ki is telne ekkora csalás, de az évek alatt már kipattant volna a titok. Nem, Theresa valódi emberekkel beszél. És bizonyára nagyon jó emberismerő, kiváló amatőr pszichológus.

Egy-két puhatolózó, óvatos kérdés, és a válaszok máris tájékoztatóak a számára. Például egyszer egy elegáns nő az öltözékéhez egyáltalán nem illő, feltűnő vastag fémgyűrűt viselt. Theresa egyből rákattant: – Ugye, az elhalt hozzátartozódé volt? – kérdezte. – Egek, honnan tudtad? – sikoltott fel a nő. – Igen, tőle – mondta az angol hímnemű névmást használva. – Ugye, az öcséd volt? – Te jó ég, igen! – Theresa így dolgozik. Pedig ezt még én is kitaláltam, ha lassabban is: az elegáns, nyilvánvalóan gazdag hölgy nem kaphatta azt a hasonló státusú férjétől, s ilyen fajta rockergyűrűt csak akkor visel, ha az előző tulajdonosa nagyon kedves volt a számára, az meg csakis az öccse lehet…

Ami meg a szőkére festett özvegyet illeti, a mi sasszemű médiumunknak semmiség volt kideríteni, miről lehet szó: mert amikor a hölgy férjéről volt szó, az asszony zavartan kapkodott a hajához…

Szóval, nem hiszem el az amúgy szimpatikus Theresának, hogy valóban társalog a halottakkal. Meg valahogyan azt sem akaródzik elhinni, hogy a túlvilágra távozottak olyasmikkel foglalkoznak, hogy milyen az itteniek frizurája, vagy hogy Tom bácsi új motort vett. Szeretném hinni, hogy nem erről szól az öröklét – már csak a saját érdekemben is…