Lelkes kicsik és felszisszenő nagyok az abszolút cipőmentes övezetben

Dédapáink biztosan nagyot kacagnának, ha látnák utódaikat sikongatva agyagban, tőzegen, kukoricacsutkán, fenyőtobozon járni vagy a patak fölé fektetett pallón és rönkfákon egyensúlyozni. Ami nekik a világ legtermészetesebb dolga volt, a mezítlábazás, az ma különleges élménynek számít. Lábbeli nélkül már tapodtat sem megyünk, a talpunk nem ismeri a különböző hőmérsékletű, állagú és formájú anyagokat. A parkban a macskakő- és a téglajárda szándékosan dombtetőre került, ahol a nap melegétől átforrósodott felületen az ember úgy érzi, szétég a talpa. Elméletileg a kis patakocskán is végig lehet gázolni, de amikor ott jártunk, ez a rész – bizonyára a pár nappal azelőtti vihar miatt – nem „üzemelt”.

A helyi önkormányzat önkéntesek részvételével alakította ki az éjjel-nappal látogatható, 800 méter hosszú túraútvonalat. A belépés ingyenes, a séta nagy részét pompás fák alatt tehetjük meg, egy helyütt asztaloknál és padokon pihenhetünk. Élvezet ez kicsiknek és nagyoknak.

Mindenki mosolyogva talpal. Egy kisfiú értetlenkedve néz anyjára, amikor a kissé vizes agyaghoz érnek: „Anya, mindig azt mondtad, hogy ne lépjek a sárba” – mondja a szabálykövető gyerkőc, mire az apja kézen fogja, s végigdagonyáznak a sárban, a kisfiú óriási örömére. Nos, nekem a fenyőtoboz okozott komoly kihívást: félúton már azon töprengtem, az éles tobozokon lépkedve föladom a lábam kínzását.

A végállomásnál, egy nagy tisztáson szép és ügyes játszótér várja a gyerekeket. Itt már mindenki az élményeiről diskurál. Megkérdezek egy testvérpárt, milyen „járdát” próbáltak volna még ki szívesen. – A puha füvet, az nagyon csiklandozó – néznek össze kuncogva. – Sosem szoktál a fűben mezítláb szaladgálni? – lepődöm meg. – Pesten lakunk, a nagyszüleink is – felelik a gyerekek, s már rohannak is a csúszdához. Mezítláb.