Cipészprofesszor Amerikában

Ezerkilencszáznyolcvanhét nyarán az édesanya – leánykori nevén Koronya Ágota – régi, másoknak talán már fölösleges cipészszerszámokat kért a fia szakmai gyakorlatához. Miután a cikk megjelent, jó pár csomagot kaptak az ország minden részéből. Gondok között éltek, és Mrsán Marcell az édesanyja rábeszélésére választotta a cipészszakmát. Felvették az újpesti Simon Ferenc Bőripari Szakközépiskola és Szakmunkásképzőbe – egy olyan időszakban, amikor a cipészmesterség hazánkban már rég túl volt a fénykorán. Őt azonban olyan mester tanította a tanműhelyben, akinek a mai napig nagyon sokat köszönhet.

– Nem cipőgyártó akarok lenni – mondta akkor –, hanem igazi, jó cipész. Olyan, aki gépek helyett kéziszerszámokkal készíti a kényelmes, szép, tartós lábbeliket.

A bőrös szakmáknak a családjukban nagy hagyományai voltak. Marcell első szerszámait nagyrészt Koronya nagyapjától és dédapjától örökölte, akik szíjgyártóként dolgoztak – de apai dédapja is cipészként kereste a kenyerét.

A fiú másodéves szakmunkástanulóként elkezdte a gimnáziumot is. Hajnali négykor kelt, fél hétkor ott volt Újpesten a tanműhelyben, délután négyre pedig ment az esti gimnáziumba.

– Nem bántam meg – mondja most, 44 évesen, amikor professzorként oktatja a cipőkészítést az Egyesült Államokban, Georgiában, Savannah város egyetemén. De hogyan is vezetett az útja idáig?

– A minőség volt számomra mindig a legfontosabb – néz rám elgondolkozva –, és igyekeztem mindent megtanulni, amit csak lehetett. Egy ideig balettcipőket készítettem, aztán bevittek katonának. Leszerelés után jelentkeztem a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskolára, azt elvégezve közgazdászként kezdtem dolgozni. A cipészet persze nem hagyott nyugodni, s amikor a párommal – aki ma a feleségem, egyéves a kisfiunk, Márk – összeköltöztünk, a kamrában berendeztem egy kis cipészműhelyt. A munkám mellett este cipőt készítettem, s amikor már úgy éreztem, hogy ezt érdemes megmutatni, felvettük videóra. Az interneten megosztva a felvételeket csakhamar ezres, tízezres, majd százezres látogatottságom lett. Angol nyelvű blogot indítottam – a főiskolán jól megtanultam angolul –, szakmai fórumokhoz csatlakoztam, rengeteg jó visszajelzést kaptam. Jelentkezett egy ortopéd műhely Amerikából, hogy tartanék-e náluk tanfolyamot. Így jutottam el először New Yorkba – ahová aztán rendszeresen meghívtak –, és végigjárva a Madison Avenue-n a luxusüzleteket, láttam, mit jelent ott a minőség. Hazatérve ez lebegett a szemem előtt. A cipőim híre az internet révén egyre nőtt, s amikor a legtöbb megrendelésem már Amerikából érkezett, jelentkeztem egy hirdetésre: meghívtak próbatanításra, állásinterjúra a savannahi egyetemre. Két órával azután, hogy ez lezajlott, közölték, hogy felvettek. Így lettem az egyetem professzora, ahol a cipőkészítést tanítom. Az oktatás ott nagyon gyakorlatias: cipőt készítünk a hallgatókkal. Vannak, akik – például ortopéd sebészorvosok – ezt másoddiplomának választják, nagy az igény az ilyesfajta szakértelemre.

– Közben a Koronya-cipő világmárka lett...

– Hogy világmárka-e, nem tudom, de tény, hogy nagyon népszerű. A tanítás mellett – kizárólag egyéni megrendelésre – most évente 10-12 párt tudok vállalni. Hosszadalmas, igen precíz munkával készül, az ára is ennek megfelelő. Örülök, hogy édesanyám neve a cipészmesterségben mára a minőség jelképe lett. Számomra minden cipő elkészítése felejthetetlen élmény: ahogy a bőr átalakul gyönyörű, hordható darabbá, az varázslatos dolog. S még valamit: amikor a műhelyemben vagyok, úgy érzem, mintha a nagyapám állna mellettem. A minőségből már csak miatta sem engedhetek.

– Milyen a jó cipő?

– Mindenekelőtt kényelmes. Amikor az ember felveszi, és ülve, állva, járás közben kipróbálja, az első pillanattól olyan legyen, mint az álom. S amikor a cipőnket este levetjük, érezzük, hogy de jó volt benne. Reggel pedig alig várjuk, hogy újra felvegyük.