Guba Zoltán Mennyei fafaragó

Nem volt ő szent életű: nyolc gyerek négy asszonytól, négy házasságból. Különbséget nem tett közöttük, gyerekeket, asszonyokat mind egyformán szeretett. Jó ember volt. Soha senkire nem haragudott, s ami fontosabb, tartósan őrá sem haragudott senki. Az asszonyok időnként szóltak: szeretünk, de veled élni, hiába akarnánk, nem lehet. Próbálkoztak sokszor. Mikor jössz, kérdezték tőle. Óra, másfél óra múlva itt leszek, ígérte, s ment. Nem lódított, ő hitt az ígéreteiben, csak valami mindig közbejött. A másfél órából lett egy hét, olykor hónap is. Akkor jött csak beesett arccal, borostásan. Hol volt, mit csinált, arra csak körvonalakban emlékezett. Bohém volt ő, talán az utolsó igazi bohém. Itt vagyok, míg nem voltam, remélem, nem történt veletek semmi fontos.

Igazából csak annyi történt, hogy időközben a ruháit, nem volt sok, belefért egy táskába, asszonya összerakta, hogy hiányozni fogsz, de menj el!

A gyerekek, asszonyok sírtak, ő mosolyogni próbált. Igazi férfi, ha belehal is, gyengeséget nem mutat. Vitázni nem vitázott. Gyereket, asszonyt balról-jobbról megcsókolt, arcot simított, hogy vigyázzatok magatokra! Remélem, hallunk még egymásról, búcsúzott, s halkan, vissza nem fordulva ment is.

Nem volt tolakodó, nem is telefonált: ha baj lenne, asszony, gyerek úgyis keresné a hírrel. Hanem a karácsony az övé volt. Nem az egész nap, de a fa felállítása igen.

Korán indult, de frissen borotválkozott, hajat mosott, ünneplőbe öltözött, ami nála farmernadrágot, fehér inget és nyakkendőt jelentett. Utálta a nyakkendőt, de az ember a szeretteiért ünnepkor bármit megtesz. A kisbaltát, amit előre kikészített, mindig otthon felejtette. Faragott kenyérvágó késsel, húsvágó bárddal, egyébbel. Nem volt túl ügyes ember, mindig meglepődött, hogy a fa mégiscsak áll. Madzaggal azért még néhány helyre kikötözte, ne essék szégyen, feldíszítve legalább vízkeresztig tartson ki.

Pénze nem volt sosem, de valami személyre szóló apróságot mindig vitt mindenkinek, hogy a gyerekek, asszonyok mondják is, nem kellett volna! Ugyan semmiség ez, szerénykedett. Ha a fával végzett, kis bort, cseppnyi chardonnayt elfogadott, mert már kevesebbet ivott, mint előtte, de ünnep koccintás nélkül semmi.

Asszonynak, gyereknek eszébe sem jutott őt marasztalni, hogy maradj még, ünnepelj velünk, mert tudták, várják őt még más asszonyok, gyerekek.

S az új férjek, élettársak néha berzenkedtek, egy fát még talán én is meg tudok faragni, be tudok talpba állítani, ám a gyerekek szóltak, ez apa dolga volt és lesz, s nem érdekelte őket, hogy a fa nyilván egészen csálé lesz. Így ment ő családtól családig, faragott és kart széttárt, ez idén nem sikeredett egészen tökéletesre, hogy azért begyűjtse az elismerést, nem baj, jó ez így, majd talán jövőre. És átadta semmire sem jó ajándékait, aminek mégis örültek, mert hát apa hozta.

Mire vágysz, mit kérnél a Jézuskától, kérdezték tőle a gyerekek. S ő nekik soha nem mondta, nem volt érzelgős. Csak este, mikor otthon magányosan gyertyát gyújtott, persze műanyagból készült fenyőt, ami apró volt, borosüvegnyi, faragni sem kellett, na, ott vallotta meg: ő csak annyit kér a Jézuskától, bár volt asszonyai nem szívlelik egymást, azért a nyolc gyereket, az övéit egymás mellett szívesen látná...

S mivel jó ember volt, ez az egyetlen óhaja, ha nem is úgy, mint álmodta, teljesült. A temetésére jöttek össze a gyerekek, ami életkora alapján korai, életmódját ismerve időben volt. Sokan voltak a sírnál, a gyerekek anyjuk óhaja szerint tisztes távolban álltak egymástól. Karácsony előtt néhány nappal temették. Az ég aprókat dörgött. Nem is dörgés, dördülés volt az, csak afféle kopácsolás. Hallgatóztak, nézték a gyerekek az eget, s tudták: ha kicsit korábban is, de apjuk már a fát faragja, az idei fenyőt...