Palágyi Edit: Szomszéd macska

„Érezhettem volna, hogy gyengül, segíthettem volna”, rágta magát a férfi. Ha elővette a bűntudat, elballagott a temető felé. A felnőtt gyerekei persze nógatták, keressen magának valakit. A sarki kisbolt szőke eladóját egyszer meghívta kávézni, de a dolog rosszul sült el. Két órán át rostokoltak a presszóban, s ő végig a felesége kórházi leleteinek részleteivel tartotta szóval a szőkeséget. A lány elunta, s többet nem randevúzott az „öregúrral”.

„Jobb, ha feladom”, legyintett a férfi. Elbóbiskolt a fotelban, de zajt hallott, apró mocorgást, kis körmök kaparását. „Egér!”, villant át az agyán. Kimerészkedett a konyhába, ahol egy macskát látott. Jól táplált, fekete-fehér állatot. A konyha bukóra állított ablakán mászott be, de a kiutat már nem találta. „Hogy az a…”, káromkodott a férfi, s fogta volna a macskát, de az a konyhaszekrény tetejére iszkolt előle. Hamarosan csengetett a szomszédasszony, egy tűzről pattant, elvált nő. „Ez már tűrhetetlen”, kérte ki magának a férfi, s jól kiosztotta a jószág gazdáját. Az csak a vállát vonogatta, a haját igazgatta, majd kilibbent a lakásból. Két nap múlva a férfi a tévéújságot lapozgatta, amikor jött az ismert zaj: kis körmök kaparásztak. Kiment, beletörődve keresett egy szelet parizert, és a macska elé tette. Egy hét múlva már megszokásból készítette ki a májkrémet: hátha jön a cica. Az egyik délután óvatosan a békésen eszegető macska után nyúlt, és megsimogatta. A szőre puha volt, fényes. Az állat nem menekült el, tűrte, sőt másnap dorombolt is. A szomszéd már nem is csöngetett, gyorsan benyitott, és felnyalábolta a macskát.

„Készültem inni egy kávét”, nyögte ki a házigazda, mire az illatfelhőbe burkolt szomszéd nő benyomult a konyhába. A férfinak pedig nem jutott eszébe semmilyen orvosi lelet…