Lovagkereszt az arkangyaltól

S zülőfaluja a Tarnamérától nyolc kilométerre levő Erk, s díszpolgári címei közül talán az ottanira a legbüszkébb. Szegény családban nevelkedett, édesapja cipész volt, fiatalon meghalt. Édesanyja tízéves korától – két évvel fiatalabb húgával együtt – egyedül nevelte, éjt nappallá téve dolgozott.

Jött a háború, rengeteg megpróbáltatással, majd megkezdődött az újjáépítés, ő pedig elindult Budapestre, hogy munkájával maga is segítse a családját. Édesanyja – a szovjet katonák zaklatásaitól is tartva – új házasságot kötött, ebben még két lánytestvérük született, a nevelőapa példás családfőnek bizonyult.

– Édesanyám pedig – mutatja a falon a fényképét – a világ legjobb édesanyja volt. Soha nem éheztünk, fáztunk a húgommal, és soha nem hazudott. Érzékeny, igazságos, bá tor, tiszta lelkű ember volt, egész lényét áthatotta a szeretet. A legnagyobb gondok közt is tudott mosolyogni, a derűjéből talán nekem is sikerült megőriznem valamit. Amikor a hetvenes évek végén állatorvosként visszakerülhettem Erkre, örültem, hogy megszépíthetem utolsó éveit.

Addig azonban sok minden történt. Három évig dolgozott a fővárosban kőművesek mellett segédmunkásként, hátizsákjában vasárnap este az egy hétre elég kenyér, szalonna és vöröshagyma mellett mindig ott volt a könyv, így ment vissza a munkahelyére. Nyolcévesen rákapott az olvasásra, s az iskola könyvtára után az évek múltával végigolvasta a papét is. Amikor 1947 őszén beiratkozott a dolgozók esti iskolájába, hogy elvégezze a hetedik-nyolcadik osztályt, a tanára elnézte a munka miatti hiányzásait, mert tudta, mennyit olvas, milyen tudásvágy van benne.

Tizenhét évesen kezdhette meg tanulmányait a jászapáti gimnáziumban, humán osztályban. Négy év múlva, 1953-ban pedig felvették a budapesti Állatorvos-tudományi Főiskolára, ahol 1960-ban kapott diplomát. Később az állatorvosi mellé Keszthelyen agrármérnöki oklevelet szerzett. Csaknem két évtizedet töltött az Agárdi Állami Gazdaság felsőcikolai kerületében, ahol állatorvosként és kerületi főállattenyésztőként, üzemvezetőként dolgozott. Munkatársaival kiváló termelési eredményeket értek el.

– Megházasodtam, és két fiunk született, de a házasságunk megromlott – tárja szét a karját –, 18 év után elváltunk. Akkor már a szülőfalumban dolgoztam, körzeti állatorvosként, napi 10–14 órát. Hétvégén is mentem, ha hívtak. Az emberek a bizalmukba fogadtak, és minden gondjukat, bajukat megosztották velem, családi és lelki problémáikban is tanácsot kértek. Így telt az idő, míg nyugdíjba nem mentem – s a barátság azóta is megmaradt.

De miként lett a közkedvelt állatorvosból – aki rendőr soha nem volt – nyugalmazott rendőr alezredes?

A gyűjtőszenvedélye vezette el idáig: rendvédelmi gyűjteményére alapozva – dr. Francsics Ottó rendőrkapitánnyal – 1996-ban Tarnamérán, az Almásy-kastélyban létrehozták a Magyar Rendőrmúzeumot.

A magyar belügyminiszter elismerése mellett az Amerikai Egyesült Államok Rendőri Emlékszövetségétől megkapta Szent Mihály Arkangyal Lovagkeresztjét (Amerikában a rendőrök védőszentje), más ország polgáraként elsőnek. Kitüntették a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével, két Heves Megyéértdíja közül egyiket a szakmai-tudományos, a másikat a kulturális tevékenységéért, a díszpolgárságokat különböző gyűjteményeinek felajánlásáért, állandó kiállításokért, látványtárakért kapta. Iskolatörténeti emlékektől I. és II. világháborús tárgyakig, 1956-os relikviákig – a forradalom után kis híján agyonverték – többezernyi eszközt, dokumentumot gyűjtött, a lakása is, melyhez kilencezer kötetes könyvtár tartozik, olyan, mint egy múzeum. Második felesége tanár, de ő maga is született pedagógus: boldog, hogyha továbbadhat ismeretet, tudást. Járja a megyét, vándorkiállításokat szervez, igazi népművelő.

 Sokat tanult a könyvekből, de még többet az életből – mondja. S nem hagyja kifolyni kezéből az időt...