Min nevettünk? Vidám történet lapunk szilveszteri számában

János bá' és Juli néni szeretetben, egyetértésben éltek. Gyermekeik már elhagyták a családi fészket. János bá' dolgos ember volt világéletében. Egy hibája volt, hogy az itókát erősen szerette. Néha- néha jól felöntött a garatra.

Történt egyszer, hogy a komájával borozni mentek. Juli néni várta, amíg várta, aztán megunta a várakozást. Fogta a vacsora maradékát, s betette a fűtő (csikóspór) sütőjébe, mert félt, hogy a kajtár macska belekóstol. Aztán lefeküdt aludni.

János bá' jó kapatosan botorkált haza. A konyhában étvágygerjesztő illat fogadta. Gyötörni kezdte az éhség. Nem gyújtott világot, hogy az asszonyt ne keltse föl. A Hold gyér világánál látta, hogy a fűtőn van egy lábos. Rátette az asztalra, s kanalazni kezdte, ami benne volt. Az áldóját, ennek se íze, se bűze – morgott magában. Aztán talált benne valami bőrfélét, amivel nem tudott megbirkózni, olyan kemény volt, mint a cipőtalp. – Mi a radai rossebet főzött ez az asszony!? – káromkodta el magát. Korgó gyomorral feküdt le.

Reggel morgós kedvében volt. Rámordult az asszonyra. – Hallod-é, miféle levest főztél te, Juli? A bőr is ehetetlen volt, rágós. – Én biza egy szikra levest se főztem, hanem pityókát kolbásszal. Ehun van ni! – mutatta az urának. – Vén butykos! Kend a mosogatólevet ette, amiben a bőr a rongy volt. Még jó, hogy nem nyivadt meg tőle! – Elkezdett kacagni úgy, hogy a könnye is kicsordult. Akkor már János bá' is kacagott. – Ugye, nem bántad volna, ha megnyivadok? Férjhez mentél volna újból – mondta kötekedve. – Ment volna a fittyfene – válaszolt az asszony. – Különb, mint kend nincs, olyan meg, mint kend, úgyse kell.

Valahogy kitudódott az eset, az egész falu rajtuk nevetett, hogy be fáin volt a János bá' vacsorája!