'A disznószállítást mindig meg kellett ünnepelni!' - Min nevettünk?

A falu lakói a helyi téeszben dolgoztak, míg a háztájiban jószágokat tartottak, főleg disznókat. Minden háznál volt anyakoca, a hizlaláshoz nem kellett malacokat venni, az abrakot a téesztől kapták, a hizlalásra szánt időt és a munkát nem számították. Amikor elérték azt a bizonyos vágósúlyt, az állatokat elszállították. A szállítás reggelén a téesztől gépjárművet kaptak, hat-hét gazda, aki akkor szállított, együtt, „kalákában” felrakta a disznókat. Az átvevő annak rendje-módja szerint lemázsálta és átvette az állatokat, a gazdák pedig a jól végzett munka örömére „ünnepelni” mentek – a kocsmába.

A disznószállítást mindig meg kellett ünnepelni! Otthon nem volt idő reggelizni, a kocsmában szendvicset, pogácsát vettek, és hamarosan jóféle vörösbor került az asztalra. Akkor reggel T. sógor is disznót szállított meg az én uram is.

T. sógor nagyon szerette a jó vörösbort, de az én uram meg a többiek is. Beszélgettek, iszogattak, számolgattak, hogy hamarosan szép pénzt kapnak az eladott állatok után.

Délelőtt 11 óra tájban kivágódott a kocsmaajtó, és beviharzott Rozi nénénk, T. sógor felesége. Olyan hirtelen jött, mint ama régi pünkösd reggelén a Szentlélek, csak a „kettős tüzes nyelvek” hiányoztak mellőle. Azaz dehogy hiányoztak, hiszen ott voltak a szájában.

Odaperdült az ura elé, és kiabálni kezdett:

– Lajos! Most, ebben a percben letöszöd a poharat, aztán gyüssz velem! Nem hagylak itt, mert annyit iszol, hogy lerészegszöl, aztán majd nem találsz haza!

T. sógor hangosan nevetni kezdett, és szó szerint ezt mondta:

– Te Rozi! Csak nem ette meg az a drága rosseb ezt a szomorodott világot, hogy én nem találok haza! Hát ha negyven évvel ezelőtt a Don-kanyarból hazataláltam, majd innen a kazsoki kocsmából is csak hazaballagok, mert én még maradok! Hozzál még egy litert, Gyula!

Délután két óra tájban szépen hazamentek. Egyikük sem rúgott be, egyiküket sem kellett támogatni, mind hazatalált. A T. sógor is, az én uram is meg a többiek is.

Azóta már mind végleg „hazatértek”. Legyen áldott az emlékük.