Min nevettünk?

Gyermekkoromban a nyári vakációkat Székelyföldön, a rokonoknál töltöttem. Ha az időjárás nem kedvezett a fürdéshez, akkor a velem egyidős unokatestvéremmel a ferences kolostor kertjébe mentünk játszani. Volt egy Anaklét nevű atya, aki sokat foglalkozott velünk. Mindig kieszelt valami szórakoztató foglalkozást. Csüggtünk rajta, mint darazsak a szőlőfürtön. De volt egy tulajdonsága, amit nem kedveltünk.

– Megsült-e már a pityóka? – kérdezte, s azzal rátaposott a lábunkra. Ő saruban volt, mi mezítláb. Visítva szaladtunk, ki merre látott, amin olyan jóízűen tudott nevetni, hogy a végén visszamentünk és játszódtunk tovább.

Egyik nap segítettünk a kertésznek paradicsomot szedni, s ő egy kosár nyári almával viszonozta a segítséget. Lejtős, kavicsos út vezetett a kapuig. Boldogan cipeltük a kosarat. Egyszer csak ránk kiáltott a „pityókás” atya:

– Hova siettek, leánykák? Fogadjunk, hogy átugrom a kosarat. De akkor kapok egy szép almát?

Meg sem várva a válaszunkat, kissé fölemelte a reverendáját, s futásnak eredt. Meglepődtünk, és zavarunkban ahelyett, hogy letettük volna a kosarat, felemeltük jó magasra, éppen akkor, amikor ugrott.

A saruja beleakadt a kosár fülébe, és úgy elvágódott, hogy csak úgy nyekkent. Ahelyett, hogy segítettünk volna neki felállni, papot, almát hátrahagyva sírva rohantunk hazáig. Leültünk a tornácra, és hüppögve sirattuk a pátert, vagy az almát – ki tudja? A sírás kacagásba ment át, amikor egymásra néztünk, de a kacagásba egy kis félelem is vegyült: mi lesz ezután?

Délután egy novícius (papnövendék) beállított a kosár almával:

– Az atya küldi, mert ottfelejtettétek – mondta.

Ebből tudtuk, hogy nem haragszik, szent a béke.