'Nagy lelki fájdalmamban írok önnek. Attól félek, lassan elveszítem az unokáimat…'

Kedves Ágnes!
Nagy lelki fájdalmamban írok önnek. Attól félek, lassan elveszítem az unokáimat… Amikor én gyerek voltam, együtt élt a nagy család. Ha a gyerekek betegek voltak, a szülők akkor is nyugodtan dolgozhattak, mert a nagymama ápolta otthon a kis beteget. Amikor meg már a nagyszülők is nagyon megöregedtek, őket is gondozta az akkorra friss nyugdíjas középnemzedék. Amikor a lányom férjhez ment, addigra már fel sem merült az együttlakás igénye. Ők a fővárosban éltek, mi meg onnan 35 kilométerre. Ahhoz elég messze, hogy ne zavarjuk egymást, de ahhoz mégis közel, hogy ha szükség volt rá, hamar siethessünk segíteni. Mivel korán nyugdíjba tudtam menni, egy telefonhívásra felkerekedtem és két óra múlva náluk voltam. Soha nem kellett a gyerekek betegsége miatt otthon maradniuk, és meg volt oldva a tavaszi- nyári vakációk alatt a felügyeletük is. A nagy kertünkben játszottak, ették a sok gyümölcsöt, lubickoltak a felfújható gyerekmedencében. Sokat jártunk ilyenkor strandra, moziba, kirándulni is. Nagyon hozzánk nőttek, a nyár végén könnyeztek, hogy nem akarnak hazamenni! És nekünk is mindenünk volt ez a két kisfiú! Lestük a kívánságaikat, minden ünnepi alkalomra szép ajándékokat vettünk nekik. Aztán, ahogyan középiskolások lettek, már nem az egész nyarat töltötték nálunk. Külföldre mentek a szüleikkel, iskolai táborba, sporttáborba. Évről évre zsugorodott a mi időnk. És aztán az is elmúlt. Elvégezték az iskoláikat, már mindkettő dolgozik, az egyik Németországban. Nagyon fáj, hogy nekünk egy picinyke helyet sem tartanak fenn az életükben. Úgy tűnik, már a szívükben sem. Soha nem telefonálnak, nem írnak. Évente egyszer-kétszer, karácsonykor és húsvétkor, a nagy családi összejövetelek alkalmával találkozunk, akkor kedvesen megölelgetnek minket, s pár kedves szó után továbbállnak.
A lányom azzal vigasztal, hogy velük, a szüleikkel sem sokat beszélnek, ez a fiatal felnőttkor ilyen, most teljesen magukkal vannak elfoglalva. Ő és a vőm nagyon rendesek, törődnek velünk. Tehát az unokáim segítségére nem szorulunk, nem erről van szó. Csak azt nem értjük, hogy a sok beléjük fektetett foglalkozás, a rengeteg szeretet mind elszállt a semmibe?
Üdvözlettel: Éva 

Kedves Éva!
Megértem a szomorúságukat, de tudja: a gyerek vendég a háznál… Alighanem a lányuknak van igaza: manapság az unokák, így, a húszas éveik elején, nagyon kifelé élnek. Ez valószínűleg változni fog, ha majd ok is megállapodnak, családot alapítanak. Akkor visszatalálnak a család melegébe, erre számos példa van. De addig sem kellene ezen búslakodni, próbálják meg elfoglalni magukat, örömet találni hasznos tevékenységben vagy bármi kedvtelésben. El kell fogadni, hogy már nem az unokákról szól az élet – hanem saját magukról.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes