Tűnik a macska járta nyár

Ezért fogott tollat nemrég, s írt levelet a Szabad Földnek, jelesül e sorok írójának. Nagyon elszomorította a lapunkban megjelent derecskei történet, ami arról szólt, hogy egy gólyafészket erőnek erejével át akarnak telepíteni egy másik helyre, mert a madarak zavarják az alatta nyitott üzlet vásárlóit.

– Nem tudom elfogadni, hogy szinte mindig a vadon élő állatoknak kell a rövidebbet húzni az emberrel szemben – fogad bennünket a beregi portáján, ahol rögtön megakad a szemünk két öreg stelázsin.

Befőzési szezonban járunk, azt gondoljuk hát, ő is biztos valami befőttet készít, de nem. Madárodúkat alkot meg olyan deszkaernyőket, amiket a fecskefészkek alá lehet rögzíteni, hogy a fészkek piszkát felfogja. A máshol kiselejtezett öreg bútordarabok deszkáit használja fel e célra. Több száz odút készített már eddig, az adonyi meg a környező falvak határa tele van velük. De sokat egyszerűen csak kiakaszt az országutak menti fákra, vigye, aki akarja. És a legtöbbet el is viszik. Biztos van, amit egyszerűen eltüzelnek, de a többségbe azért mégiscsak madarak költözhetnek. Egyik legérdekesebb története is az odúkhoz köthető. Nemrég a Dunántúlon járva feltűnt neki az egyik portán néhány mesterséges odú, megismerte persze nyomban őket. Megszólította a kertben rendezgető gazdát, aki elmondta, hogy a beregszászi katonacimborájánál járva fedezte fel az út mellé helyezett odúkat, s miután ő is nagy madárbarát, hazavitte és kitette a kertjébe. Büszkén újságolta, hogy cinkék, légykapók költöztek beléjük, nagy hernyópusztító mindkét madár. „Én készítettem őket” – mondta ekkor mosolyogva Bakó József, s a két, egymást addig sohasem látó férfi majdnem összeölelkezett.

– Ilyen az, mikor rokonlelkek találkoznak – mondja most Bakó József, aki nem csupán a madarakkal, de a növényekkel is nagyon jó viszonyt ápol.

A kertje például szabályos kis arborétum, olyan ehető és nem ehető növényekkel, gyümölcsökkel, melyekről mi még csak nem is hallottunk. Van, amit kertiskolákból rendelt, s van, amit ő maga szemzett, oltott. Tapasztalatai szerint sajnos nem mindegyik kertészeti árudában lehet megbízni, éppen ezért az új fajtákra szemzéssel, oltással igyekszik ma már szert tenni. Igaz, egy-egy régi fajta után sokat kell talpalnia, mert az ősi gyümölcsfajták Beregben is kiveszőben vannak. Ugyanezt tapasztalja az erdőkben, a mezőkön. De az árterekben is ma már lassan mindent kiszorít a nemes nyár, az őshonos fekete nyárral alig találkozni. Pedig az volt valamikor a hullámterek fejedelme. Hívják rücskös nyárnak, topolyanyárnak, rózsanyárnak, de macska járta nyárnak is, minden falu határában volt belőle néhány évszázados példány. Ma legfeljebb egy-kettő egész Beregben.

Ugyanezt látja a madaraknál, a bogaraknál is. A színpompás szalakótát, aminek erre szaricsóka a neve, húsz éve nem látja, de hiányoznak a gyermekkor bajnokbogarai, a ganajtúrók, és hiányoznak a szarvasbogarak is, melyek még a felnőttek körében is külön becsben álltak, mert úgy tartották, azok az Isten ökrei.

– Tanyán nőttem fel, közvetlenül a szovjet–magyar határ mellett, nekem az erdők-mezők lakói voltak a legjobb barátaim – mondja, miközben a ma már nem létező tanya felé ballagunk jó három kilométerre a falutól. – Édesapám tanított meg mindenre már egészen kicsi koromban, s az iparitanuló-éveimet nem számítva egész életemben arra törekedtem, hogy ezt a tudást átadjam a kisebbeknek.

Házigazdánk hetvenéves, és szűkebb hazájának, Beregnek minden zegét-zugát ezerszer bejárta, de a Tiszán túli szatmári részt még nemigen ismeri. Azt mondja, épp ideje pótolni a mulasztást. A nagy, hátizsákos túrákról az idén már lekésett, de tavasszal első dolga venni egy erős kis sátrat, és jöhet Szatmár… Nagy kaland lesz, majd arról is beszámol. Reméli, szaricsókát meg bajnokbogarat is lát.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE