Török szegfű

Nagyon akartam azt a csokrot. Anyám - aki már két éve elment - mindig szerette a török szegfűt. Ma van a születésnapja. Kell a virág, majd csak megsegít valaki, reméltem. Jöttek-mentek körülöttünk a Moszkva téren, legalább tíz percig szólítgattam le embereket, de átnéztek rajtam, mint az üvegen.
Az öregasszony lábánál halomban álltak a csokrok, egyetlen vevője én voltam. Egy söröző felé mutogatott a sarkon, mire én ráztam meg a fejem. Akkor inkább megpróbálom a közeli kínai cipőboltot! Öt lépcső lefelé, bentről dohos szag áradt, vagy tízen nézelődtek a boltban. A pénzváltó kérdés hallatán az eladófiú elhúzta a száját:
- Mit képzel, hölgyem? Mi nem bank vagyunk! Ha háromezerért vesz egy cipőt, semmi gond!
- Azt már nem! Egyszer bedőltem, lemállott a lábamról - szóltam vissza dühösen, továbbgondolva, mit tegyenek a cipőikkel. Visszamentem az öregasszonyhoz. Ez van! Illetve nincs, a viszontlátásra!
A néne szeme megenyhült.
- Várjon egy cseppet! - és többrétegű kötője alól előhalászott három kopott, degeszre tömött bugyellárist. Óvatosan körbelesett, majd szétnyitotta az egyik tárcát. Elkerekedett a szemem, mert halomban gyűrődtek benne a bankók. Tízezresektől a kétszázasokig volt közöttük jócskán, mint aki egy egész élet jussát hordja magánál. Kínos lassúsággal kiszámolta a visszajárót.
Rázkódtam a villamoson. Nem igazán tudtam már örülni a szegfűnek az ölemben. Már nemcsak a születésnapot sirattam, hanem az elveszett bizalmat is.