Dobó nem góldobó

Ez a könyv rettenetesen vastag. És rengeteg benne a leírás, rögtön lecsukódik a szemem, ahogy belekezdek. Dobó meg annyira szigorú, az ember tizenhárom évesen inkább ijesztőnek látja.
Beszéltem Zolival, aki a várban a vitézlő oskolás fiúkat tanítja. Egész délután kardoznak meg nyilaznak, sőt lovagolnak is - az tényleg király lehet! Megsúgta, hogy amikor gyerek volt, ő is csak kutyafuttában nyálazta át az Egri csillagokat. Aztán állítólag benőtt a feje lágya, s már többször átolvasta. Szinte kívülről fújja, főleg azokat a részeket, amelyekben Mekcsey, Dobó egyik tisztje szerepel. Csináltatott vitézruhát is, nyáron abban "műsorozott" a várudvaron. Kicsit gáz, de Zolinak Mekcsey a példaképe. Ő tudja... Nekem inkább a vízilabdás fiúk.
A felnőttek maguk sem tudják, hogy mit akarnak tőlem. A múltkor lökdösődtünk az öltözőben... Na jó, az egyik fiú nekicsapódott a falnak. Másnap bejött az apja, szikrázott a szeme, fenyegetőzött, hogy többet ilyet ne csináljak. Hogy ne legyek ilyen erőszakos. És közben olyan erősen szorongatta a karomat, hogy másnap is sajgott. Remélem, nyolcadikra megnövök, s olyan izmos leszek, hogy nem is mer velem kezet fogni.
Egész nap ideges voltam, alig vártam, hogy leérjek az uszodába. Megcsúszott a kezemen a labda, valahogy kapufára vágódott. Ráadásul az ellenfél centere megúszott mellőlem, én meg csak bámultam a hátát; persze, hogy belőtt egy potyagólt. Az edző rám mordult, hogy rúgjak, marjak, harapjak, mindegy, csak harcoljam ki azt a fránya gólt. Égtem a többiek előtt, amikor kiosztott, hogy ne udvariaskodjak a medencében. Legyek már végre erőszakosabb!

Lejegyezte:
Palágyi Edit