Fogadóóra

Idővel kimehet egyenként mindenki a nagy tanári asztalhoz, ahol bemondja a gyereke nevét, és megkapja a minősítést. Ez lehet jó (de akkor még hozzáteszik: csak ne bízza el magát, még a neheze hátra van, jól tanul, de lehetne fegyelmezettebb, avagy nincs vele baj az órákon, de lehetne szorgalmasabb). A koreográfia szerint a szülő izgul, retteg a várható szavaktól és még jobban a meglepőktől, körbejárja az összes tanárt, minden teremben ez ismétlődik, boldog, ha a sok szidalom mellett valaki dicsér is. A tanár is izgul, nem könnyű pontosan fogalmazni, megértetni a szülővel, hogy nem ő dolgozik a gyerekkel, nincs itt, amikor verekszik a folyosón, káromkodik az osztályban, tiszteletlen a tanárokkal vagy készületlenül jön órára.
Aránytalan és kiszolgáltatott szituáció. Felnőttek, akik lehetnének barátok is. A szülő úgy érzi, ha szidják vagy bírálják a gyerekét, az neki szól, az ő szülői tehetségtelenségét minősíti. Akkor is úgy érzi, hogy védekeznie kell, ha otthon aztán gőzerővel osztja ki a gyerekének, aki minden körmét lerágja, mire késő este hazaér a holtfáradt szülő a fogadóóráról. Persze a tanár is fáradtan tér haza, és reméli, hogy a szülő partnert látott benne és nem ellenséget.
A folyamatos kapcsolat azt jelentené: képben vagyunk. Ő tudja, hogy ki a gyerekem, melyik osztályban tanul (vagy nem tanul), ki vagyok én, mivel foglalkozom, én tudom, ő mit tanít és milyen a kapcsolata a gyerekemmel. Akár hetente beszélhetünk egymással élőben vagy telefonon anélkül, hogy ezt félreértené bárki. A tanár nem akarja a szülőt nevelni, és a szülő nem akarja a tanárt megvesztegetni, amikor érdeklődik. A gyerek sem érzi kiszorított harmadiknak magát, nem érzi, hogy a felnőttek ellene szövetkeznek a háttérben.
Az igazi fogadóórán maga a gyerek is jelen van. Róla van szó, más hangnemben hallja beszélni a szülőt és a pedagógust, mint eddig. A jövő idők fogadóóráján a szereplőket összeköti a bizalom. A szülő azt sugallja: te vagy a tanár, te küzdesz a gyerekemmel naponta, tisztelem a tudásodat, a szakértelmedet, tisztelem, hogy minden körülmények között ezen a pályán maradtál, nem kell szeretned a gyerekemet, de próbáld elfogadni olyannak, amilyen.  A tanár arra gondol: a szülő elhiszi nekem, hogy itt másnak látjuk a gyerekét, tudom a szakmát, helytállok a gyerekek között.