Jogi esetek

Egy férfi autóját feltörték. Minden pénzét és iratát - jogosítványát, személyi igazolványát, útlevelét - meglovasították. A tolvaj a pénzt eltette, a közokiratokkal viszont nem tudott mit kezdeni, ezért azokat egy másik jó firmának eladta harmincezer forintért, tegyen velük belátása szerint. A cimbora nem tudott jobbat kitalálni, megkereste az áldozatot, és felajánlotta neki, hogy ötvenezer forintért visszakaphatja az iratait, amennyiben megjelenik az adott helyen és időben. Az áldozat elég durcás volt a tolvajokra, ezért a találkára meghívta a rendőröket is, akik lefülelték az elővigyázatlan fickót. A vád közokirattal való visszaélés volt. A közokirat furcsa tünemény: jogilag dolognak számít, ugyanakkor nem úgy viselkedik, mint bármelyik másik dolog, amit adni-venni, cserélgetni, elhagyni és megtalálni lehet. A közokirattal való visszaélés vétségét az valósítja meg, aki olyan közokiratot, amely nem vagy nem kizárólag a sajátja, mástól annak beleegyezése nélkül jogtalanul megszerez vagy azt megsemmisíti, megrongálja vagy eltitkolja.
Jelen esetben egyértelmű volt, hogy hősünk csúnya dolgot művelt. Az viszont kétséges volt, hogy ezt a bűncselekményt megvalósította-e vagy nem. Hiszen tudta, hogy az iratok lopottak, ennek ellenére kereskedni akart velük, ami ráadásul lehetetlen, hiszen a közokiratokat nem lehet eladni. Kétségkívül megszerezte a papírokat mástól. Csakhogy egész sor egyéb feltételt nem valósított meg, például a tolvaj legteljesebb beleegyezésével kerültek hozzá az iratok. Ráadásul a jogtalanság feltételét sem teljesítette ezzel a megszerzéssel: polgári jogi szempontból érvénytelen volt ugyan az az adásvételi szerződés, amellyel a birtokába kerültek a közokiratok, de büntetőjogi értelemben nem. Büntetőjogilag akkor lett volna jogtalan ez a manőver, hogyha a tolvajtól maga is úgy csórja el az útlevelet. Ezért aztán a másodfokú bíróság felmentette a papírokkal házalót a közokirattal való visszaélés vádja alól. Azt persze nem mondhatták, hogy csak így tovább, tehát az indoklásban kifejtették, hogy a vádlottat sok mindenben lehetett volna bűnösnek találni, de azokra a tényállásokra a vádirat nem tért ki, ráadásul a hosszú eljárás során el is évültek. Például meg lehetett volna állapítani az orgazdaságot, de nem a közokiratokra, mivel azokat a törvény ilyen szempontból kiveszi az ellopható dolgok közül - pont ezért vonatkozik rájuk külön bűncselekményi tényállás -, hanem a bőrtáskára, amelyben az iratok voltak. Csakhogy az olyan csekély értékű volt, hogy amiatt igazán komoly büntetést nem lehetett volna kiszabni, ráadásul a bíróság csak a vádban foglaltakról tárgyal, és orgazdasággal nem vádolták hősünket. Meg lehetett volna állapítani a személyi igazolvánnyal kapcsolatos kötelesség megszegésének szabálysértését, csak az meg rég elévült. Így a bíróság indokolásában mentegetőzni kényszerült: a hasonló esetek elszaporodóban vannak, és tulajdonképpen büntethetőnek kellene lenniük, de nem azok. Az ítélkező kettős igában van: nem tesz igazságot, hanem legjobb tudása szerint megvizsgálja, hogy a törvényben írt tényállásnak megfelel-e az, amit a vádlott tett. Vagyis, ha az ilyesmit büntetni akarjuk, ezt a hézagot a törvényben kell betömni, a bíróság nem ütheti helyre a hibát, mert azzal eltérne a törvénytől. Az ítélkezés a vádlótól is függ: ha egy cselekmény miatt nem vádoltak meg valakit - jelen esetben egy elhanyagolható értékű bőrtáskára elkövetett orgazdasággal -, akkor a bíróság abban nem mondhatja ki bűnösnek.