Büntetés

Tíz év után, a minap aztán újból buszra kényszerültem. Az első sokk akkor ért, mikor óráknak tűnő várakozás után a hatalmas tömegben végre felléphettem a lépcsőn. Bérlet híján jegyet kellett váltanom. Ez önmagában nem lett volna katasztrófa, ha a sofőr vissza tud adni a tízezresemből. Ő azonban szigorúan rázta a fejét. Váltsam fel, kérjek valakitől, vagy maradjak itthon - ontotta javaslatait. Kétségbeesve néztem a felkészületlenségem okozta kilométeres torlódást a hátam mögött és hallgattam a már fent ülő utasok zsörtölődését.
Végül valaki megszánt, és befizetett az útra. Megszégyenülten roskadtam az első szabad helyre, hatalmas, piros kosaramat a mellettem álló hűtőre helyeztem. Végre elindultunk. Ám akkor egy feliratot láttam kirajzolódni az ülésem előtt: "Személyzeti hely." Rövid töprengés után úgy döntöttem, szerényen összehúzom magam, és gyorsan elfelejtem az olvasottakat.
Az egyik elágazásnál jobbra tekintő sofőr furcsa pillantása zökkentett ki álmodozásomból. Netán felfedezte, hogy a személyzeti helyet bitorlom? Vagy... Á, ez az! A hűtőre helyezett piros kosaram zavarhatja a kilátásban! De hova tegyem? Szorosan mellettem állnak, előttem nem fér el; na jó, fő a békesség, inkább a hófehér nadrágos ölembe veszem. Jó ég! Ezt az óriási feliratot eddig a kosaramtól nem láttam: "A hűtőre csomagot pakolni szigorúan tilos!" Picike ponttá zsugorodom.
Egy örökkévalóságig utazom így, mozdulatlanságba dermedten. Nagy sürgésre riadok, úgy tűnik, megérkeztünk. Kinézek az ablakon, az eső közben eleredt. Próbálok a legkisebb feltűnés nélkül leszállni. De hol van az esernyőm? A kocsim csomagtartójában maradt...