Kezdetben volt a házi szilvalekvár - a néprajzosok szerint ez a befőzés hazai történetének első korszaka. A rotyogó masszát a kitartó asszonyok már kétszáz éve is keverték a kondérban, méghozzá cukor hozzáadása nélkül. A fényes, kékesfekete szilvaíz tehát nem tartalmazott mást, csak tisztán gyümölcsöt. Aki viszont manapság levesz egy-egy kis dobozos ízt az üzletek polcairól, s böngészni kezdi az összetevők listáját, már kóstolás előtt meglepődhet: az őszibarack vagy meggy csupán a negyedrészét teszi ki az áttetsző zselének.
Delicious, azaz pompás, nagyon finom - ezzel a névvel illetik a Bogica márkanév alatt futó szilvadzsemet, melyről viszont kiderül, hogy csupán 35 százaléknyi gyümölcsöt tettek bele, miközben a teljes cukortartalom eléri a 45 százalékot. Nem csoda, hogy a csalogató szilvaszín eléréséhez némi adalék kellett: sötét karamellt kevertek a pépbe.
Cakkos kis papírt gumiztak a Coop Prémium szamócadzsemére, mintha a nagyi polcáról vettük volna le az üveget. A kenhető finomság felét valóban az eper teszi ki, ám még így is némi aromával erősítették a hatást. Az ízélményért fizetni kell: a 25 dkg-os szamócadzsem 249 forintba került. Ugyanennyiért félkilónyi átlagos barackízt kapunk.
A dzsemeket egyébként arról ismerjük meg, hogy illik gyümölcsdarabokat találni benne, szemben a gyümölcsízzel, amelyet szitán passzíroznak egyneművé.
Ha házilag látunk neki a baracklekvár főzésének, egy kiló kimagozott csonthéjashoz nem keverünk 40-50 dkg-nál több cukrot, tehát a massza legalább kétharmadát a héjazott, magozott gyümölcs teszi ki. A bolti lekvárban egész más arányokat látunk: a Coop lekvárjában például 40 százalék a barack. A Bogica műanyag dobozban árult sütésálló termékében ugyan 38 százalékot tesz ki a gyümölcs, ám a sárgabaracklekvár elkészítéséhez, furcsa módon, almavelőt is használtak a természetazonos aroma és a - sárgarépából ismert, itt a szín élénkítéséhez elengedhetetlen - karotin mellett.
