Könnyekből születtek

Májusban tartják a méhek világnapját, hogy ezzel is felhívják a figyelmet a szakemberek a világ méhpopulációjának fontosságára, és arra, hogy számuk évek óta csökken. Beporzókként elengedhetetlen szerepet játszanak a mezőgazdaságban és az élelmiszergyártásban, segítségükkel teremnek meg a zöldségek, a gyümölcsök, egyéb növények, és a mézet is nekik köszönhetjük. Ember és méh kapcsolata mélyen gyökerezik a történelemben, nem csoda, hogy a szorgos állatok a világ különböző nemzetei­nek mítoszaiban és folklórjában is szerepelnek. Magukat a mé­­heket gyakran varázslényeknek, míg mézüket isteni ajándéknak tekintették. 

A szentek ikonográfiájában a méhek Szent Ambrushoz, a méhészek és a gyertyakészítők védőszentjéhez kapcsolódnak, akinek a legenda szerint csecsemőkorában egy méhraj szállt az arcára, amint a ház udvarán pihent. A rovarok rátelepedtek a bölcsőjére, a szemére, az orrára, szájára, teljesen befedték az apró testet. Ám a kisbabát egyetlen csípés sem érte, és mikor a raj elreppent, egy csepp méz maradt Ambrus ajkán. Akkor a helyiek­ azt jósolták, hogy a gyermekből felnőve nagy ember lesz, a méhek a bölcsesség és az ékesszólás ajándékát adták neki. Ambrusból később püspök és remek szónok vált, akit csak mézajkú prédikátorként emlegették.

Mesélnek a kaptárnak 

Európában a méhészkedés és a méztermelés története szorosan összefonódik a népi kultúrával. A mesterség évszázadokon át generációról generációra szállt. Egyes legendák Szűz Mária könnyéből vagy szívéből, míg mások Krisztus véréből eredeztetik a méhek világra jövetelét, sok helyen a mai napig szentként kezelik őket, mint a túlvilág hírnökeit. 

Az európai néphagyomány szerint, bár a méhek békés természetűek, ha nem vigyáz rájuk az ember, könnyen megsértődnek. Emiatt a gazdáknak különösen gondot kell fordítaniuk arra, hogy a rajt a háztartás részeként kezeljék, tájékoztassák a családi eseményekről, legyen az születés, házasság vagy haláleset. Ennek megfelelően egy méhész halálakor a kaptárak bejáratát fekete lepellel kell leteríteni, valamint a toron felszolgált lakomából, a süteményekből és borból is jár nekik. Ugyanez a szokás járja az örömhír érkezésekor is, és mivel a méhek rendkívül érzékenyek, ha nem értesítik őket a családi körülmények változásáról, akár el is hagyhatják a kaptárt és elköltözhetnek. 

A szerbiai Homoljéban pedig különös legenda járja. E szerint egy özvegyasszony fiát a vízimalomba fojtotta az ördög. Miután a fiú estére se jött haza, a kétségbeesett anya a keresésére indult. Útközben egy ősz szakállú férfival találkozott, aki megígérte, hogy segít megtalálni a gyermekét. A Jóisten állta is szavát, elküldte angyalát a keresésére, ám az már későn érkezett, a fiút holtan találta. Erre Isten megígérte az özvegynek, hogy könnyeiből gondos méhek teremnek, mire hazaér, gyermekét pedig otthon találja épségben, jó egészségben. És így is lett. 

Édes orvosság 

Az egyiptomi hiedelemvilágban a méhek, amelyek az életet és a megújulást jelképezik, Ré napisten könnyeiből születtek, amikor azok az arcáról a sivatagi homokra hullottak. Bár nem ismert pontosan, hogy az ember mikor hagyott fel a vadméhek kifosztásával és kezdte el azokat háziasítani és gondozni, de a méhészet legkorábbi említése Egyiptomból, i. e. 2500-ból származik. Már ekkor megfigyelték, hogy az édes nedű nem csak tökéletes édesítőszer és kiváló alapanyag a halottak konzerválására, de antiszeptikus tulajdonságai miatt gyógyító hatása is van. Az egyiptomi Ebers-papirusz, amely gyógyászati recepteket tartalmaz, több mint háromszáz helyen említ olyan elegyeket, melyek mézzel készültek. Így például használták azt gyógyfüvekkel keverve sebekre, erősítőszerként gyomorpanaszokra, de akár hashajtóként is. 

A méhekről szóló mesék egészen Ugandáig elértek, itt a bagandai nép legendája évszázadok óta Kinturól, a Föld első emberéről mesél, aki egyedül, társ nélkül élt hosszú éveken át, csupán hűséges tehene osztotta meg vele a birtokot. Egy nap Kintu Gguluhoz, a mennyben élő istenhez fordult, arra kérte, hadd vegye nőül leányát, Nambit. A ravasz isten, hogy az ember állhatatosságát és ügyességét tesztelje, öt próba elé állította Kintut. Az utolsó próbaként nehéz feladatot kapott, ki kellett választania egy tehéncsordából azt a szent állatot, amely Ggulu sajátja volt. Nambi sietett Kintu segítségére, méhhé változott, hogy leendő hitvese fülébe duruzsolja, az a jószág tartozik apjához, amelynek ő a szarvára repül. 

Ázsiai méhünnep 

Dél- és Délkelet-Ázsia számos részén ünnepelik a buddhista Madhu Purnimát, vagyis a Méz Telihold Fesztiválját, amelyet a 10. holdhónap teliholdján tartanak. A legenda szerint a Parileyya erdőben való visszavonulása során egy majom lépes mézet hozott Buddhának, míg egy elefánt gyümölccsel akarta meglepni a nagy bölcselőt. Amikor Buddha a majomtól vette át az ajándékot, az annyira megörült a dicsőségnek, hogy a telihold fényében ujjongva, fáról fára ugrált, ám elvétette az egyik ágat, és halálra zúzta magát esés közben. Buddhának adott nagylelkű ajándéka miatt azonban a majom kegyet érdemelt, és azonnal újjászületett. A fesztiválon minden buddhista résztvevő mézet és gyümölcsöt visz a szentélyekbe és kolostorokba felajánlásképpen. 

A fenti legendák mellett a méhekhez még egy különleges hiedelem társul: a szellemi birodalommal állnak kapcsolatban, a lélek szimbólumai, vagyis lélekhordozók. A világ számos részén felbukkanó hit valószínűleg abból fakad, ahogyan a méhek a fizikai világ, vagyis a zárt kaptár és a természeti, vagyis az illatos mezők és virágok között mozognak. Előbbi a Földön leélt életünket, míg az utóbbi a halál utáni mennyországot szimbolizálja.