Mosoly a könnyek mögött

Szeretet vezeti minden cselekedetét. Az az őszinte, önzetlen, tiszta érzés, amellyel a szívében az ember nem vár semmit, csak tűr, bízik és teszi a dolgát. S amikor eljön az idő, elfogadja az élet megváltoztathatatlan döntéseit. A Petes­malmi Vidraparkot vezető Márta mindannyiszor átéli ezt, amikor egy halál torkából mentett babavidra kerül hozzá, három hónapon át cumisüvegből eteti, a szobájában, meleg dobozkában tartja. És egyéves ko­­ráig,­ míg kikerül a vidraoviba, óvja, vigyázza, hogy végül visszaengedhesse természetes otthonába. Minden búcsút fájdalomnak él meg. Olyankor az együtt töltött boldog percekre gondol, amelyek apránként, de gyógyították a lelkén esett sebeket. 

Bak csillagjegyűként az odaadás, a gondoskodás a lelkébe kódolt szándék, az állatokhoz és a természethez való kötődése pedig kislányként kialakult benne. Imádott az otthonuk mellett húzódó erdőben játszani. Sérült madarakat ápolt, nekidőlt egy fának, és hallgatta némán elsuttogott szavait. Szeretetteljes családban cseperedett fel, ámbár édesanyját tizenhárom évesen elveszítette. Édesapja odaadóan nevelte őt és a nővérét. Márta mégsem találta a helyét. Tizenhét évesen összeköltözött későbbi férjével. A házasságból született egy kisfia, Norbert, akiről másfél éves korában kiderült, hogy egy ritka és gyógyíthatatlan genetikai betegséggel, Duchenne-szindrómával érintett. Próbáltak mindent megtenni, hogy megmentsék gyermekük életét, de szüntelen falakba ütköztek. Amerikában kilátásba került egy kísérleti műtét, ami reményt adott volna a gyógyulásra. A család a beavatkozás költségét, 40 millió forintot húsz évvel ezelőtt nem tudta előteremteni. Kijevben végül elvégeztették az izomsejt-beültetést, de az a fiún 12 éves korában már nem hozott eredményt. 

– Sosem adtam fel a reményt, hiszen ezt egy édesanya nem teheti – mesél Márta. – Iskolába hordtam Norbit, a szünetekben rohantam, hogy segítsek neki enni, mosdóba menni. Úszni jártunk, és napi több órában masszíroztam. Hétéves korában mozgásképtelenné vált. Gyakran kérdezte tőlem: anya, miért nem tudok járni? Anya, meddig fogok élni? S akkor úgy éreztem, megszakad a szívem. 
– Hogy néha kikapcsoljak a sok megpróbáltatásból, eljártam lovagolni a Lábod melletti homokpusz­tába. Akkor tévedtem először be az 1998 óta itt működő vidraparkba, és megláttam egy kicsi vidrát. Első látásra beleszerettem. Meg akartam ismerni a vidrákat, ezért önkéntesként kezdtem dolgozni. 2007. március 3-án kaptam meg az első vidrababámat, Vikit. Melegséget és gyöngédséget igényelt, akárcsak egy gyermek, és huszonnégy órában vigyáztam rá. 

– Norbimmal együtt csináltuk. A kicsi vidra úgy evett, hogy bemászott az ölébe; megmagyarázhatatlan kapocs alakult ki közöttük. Aztán elkövetkezett az a július 13-ai éjszaka, amikor szeretett gyermekem örökre elaludt… Onnantól a babavidra nem evett többé, egy nappal később, ugyanabban az időben ő is itt hagyott engem. Éjszakákat töltöttem kint a vidraparkban. Csak ültem a tóparton, feltekintettem az égre, és azt kérdeztem: miért? De nem érkezett válasz – csendesül el egy pillanatra, amikor az én sze­meim­ben is elhomályosodik a táj. 

– Ne bánja a könnyeket, mert tisztítanak. Tudja, hányszor imádkoztam azért, hogy tudjak sírni és felejteni? Amikor jött a fájdalom, próbáltam kizárni, s csak apránként beengedni, hogy ne haljak bele. Az anyai szív sosem tud feldolgozni egy akkora fájdalmat, csak az élet halad tovább mellette – vall őszintén az érzéseiről, amikor ülünk a filagória alatt, a tópark felől érkező szellő szelíd fuvallatában. A válását követően 2013-ban költözött ki ide. Jött-ment, látogatókat fogadott, s a vidrák mamájaként talált újra értelmet kiüresedett mindennapjaiban. Mellette belekezdett a yorkshire terrier fajta kutyák mentésébe: öreg, beteg, kidobott állatokat vett magához, s gondoskodott róluk. Újra mert szeretni, s nem félt az elvesztéstől. Az állatokkal megélt szép pillanatokból, az elengedés tanulásáról két kötet is született tollából: a Mira naplója és a Pedró mese. 

A lelke fájdalma közben nem múlt el nyomtalanul: hasnyálmirigy-gyulladást kapott. Ekkor ismerte meg a nagyatádi kórház mentőtisztjét. A betegség végül ment, Tamás pedig maradt Márta mellett. Kiköltözött hozzá, bekapcsolódott a vidranevelésbe. A Bendegúz nevű vidrafiú és közte valóságos szerelem szövődött – mondja a vidrák nyelvén értő asszony. – Sajnos gond volt Tamás szívével – vet oda a beszélgetésbe újabb fekete felhőt hozó részletet. – Április 9-én hazajött az éjszakás műszakból. Azt mondta, rosszul érzi magát, keressem meg a tonogén injekciót a táskájában. Azt sem tudtam, mi az. Hívtam a mentőket. Újra kellett éleszteni, de nem reagált. Végig ott voltam mellette. Amikor becsuktam az ablakot, elhaladt mellettem egy hideg fuvallat. Visszaültem Tamáshoz, s éreztem, hogy már nincs velem. Végignéztem, ahogy elviszik tőlem a férfit, akivel június 19-re terveztük az esküvőnket – vesz egy nagy levegőt. – Bendegúzt úgy próbáltam etetni, hogy felvettem Tomi kabátját, de tudta, hogy átverem. A fenyőfák alatt húzódik mindkettőjük síremléke, egymás mellett. 

Ismét fájdalom uralta Márta mindennapjait. Kötelességszerűen tette a dolgát, vigyázott a vidrákra, akiket mintha a szenvedések kárpótlásaként kapott volna az élettől. Amikor lelki mélységeket élt meg, sorsszerűen akkor került hozzá egy vidrababa. 2007 óta 94 kölyök érkezett ide, a tavalyi évben nyolcat nevelt fel és engedett vissza a természetbe az egyébként rendkívül jó humorral, pozitív életszemlélettel megáldott nő, aki arra teremtetett, hogy gondoskodjon. A borúban is fényként ragyog a mosolya a vidrák mamájának, aki úgy szeret, hogy képes az elengedésre. Még akkor is, ha minden búcsúba kicsit belehal a szíve…