Elárverezhetik a házukat

Nyíregyháza egyik távoli városrészében, Kisteleki-szőlőben zötyög velünk az autó. Itt már nincs semmi a belvárosi csillogásból. Hepehupás földutak, öreg, szalmatetős házak és bánatosan károgó varjak fogadják az erre tévedő embert. Valamikor a város egyik legszegényebb negyede volt ez a vidék, mostanra azonban egyre többen fedezik fel. Itt még elfogadható áron lehet telkekhez jutni, s a dombokra felfutó kis utcákban meglepően sokan építkeznek.
Bő tíz éve kapták fel ezt a részt a város kisebb pénzű építkezői. Akkor vettek itt telket Nyíri Gyuláék is, s hozzákezdtek az építkezéshez. A kétszintes, masszív ház nem nagy, összesen száz négyzetméter, de épp elég a négygyermekes családnak. A porta sem nagy, kétszáz öl, de megterem abban sok minden a konyhára. Paprika, paradicsom, karalábé, petrezselyem, murok; hátul még egy kis tyúkudvart is elkerítettek az aprójószágnak. 
Kell az igyekezet, hiszen a család havonta száznegyven-százötvenezer forintból meg a családi pótlékból él. És ebből kéne kifizetniük a tartozásukat, hogy a végrehajtó békén hagyja őket.
De hogyan kerültek olyan helyzetbe, hogy bármelyik pillanatban elárverezhetik a házukat?
- Az egyik kis boltban hatszázezer forintnyi tartozásunk gyűlt össze, és mivel nem tudtunk fizetni, a bolt tulajdonosa végrehajtót küldött ránk - legyint Nyíri Gyuláné, s székeket hoz, hogy ne állva beszélgessünk.
Mehetnénk be, a házba is, de mi inkább az udvaron telepszünk le, egy nagy barackfa árnyékában, s gyönyörködünk a hatalmasra nőtt karalábé- meg paradicsomtövekben. Sovány, sívó homok van erre mindenütt, de a növények csodálatosképpen szeretik. Így van ezzel Nyíriné is, aki pedig a férjével együtt igazi fekete földi pár. Nyíregyházára költözésük előtt tán nem is láttak homokot: ahonnan ők jöttek, Szatmárban fekete, kötött földek vannak. Egykettőre megszerették azonban a nyírségi tájat.
- Az uram szamossályi, én meg porcsalmai vagyok, onnan, a Szamos partjáról jöttünk fel Nyíregyházára a nyolcvanas évek végén. Én a tyukodi konzervgyárban dolgoztam, de Sályiban laktunk albérletben, ahonnan sokszor lehetetlen volt a közlekedés. Pláne télen, amikor befagyott a Szamos, s nem járt a komp. Így aztán úgy döntöttünk, beköltözünk Nyíregyházára. Az itteni konzervgyárban munkát ajánlottak, és tudtam, hogy az uram ügyes kezű, vállalkozó szellemű ember, aki elvégez minden kőművesmunkát. Itt is albérlet jött persze, a két gyerekkel, de szépen kerestünk, úgyhogy megéltünk tisztességesen. Csak az albérlet volt nagyon drága. Lakáshoz pedig nem jutottunk. Így aztán kilencvennégyben megpróbáltunk a saját lábunkra állni.
- Hány forinttal kezdték az otthonteremtést?
- Mondjam azt, hogy semmivel? - nevet a vendéglátónk, miközben nagy öl frissen mosott ruhát terít szét az udvari szárítókötélen. - Egy pesti barátnőnk adott ötszázezret kölcsön, abból megvettük egy idős házaspártól a telket. Aztán az öregek, Bagaméri Gyuláék, az isten áldja meg ezért őket, visszaadtak négyszázezret, ennyivel kezdtük az építkezést. Úgy nézzenek a házra, hogy erre a kétmillió-négyszázezer forintos szocpolos segélyen kívül más pénzt, banki kölcsönt vagy ilyesmit mi nem kaptunk.
{p}
- Nem kértek vagy nem kaptak?
- Nem kértünk, de nem is kaptunk volna. Időközben ugyanis vége lett a jó világnak. Az uram egyszerűen nem talált olyan vállalkozót, ahol bejelentették volna. Feketén dolgozhatott csak. Munkahely hiányában pedig egyik bank sem ad kölcsönt. De azért, ha lassan is, épült, épülgetett a házunk. Közben a várostól kaptunk egy szükséglakást. Igaz, magas volt a bére, de a teljesen normális lakótelepi lakásban hét évet le tudtunk húzni. Igen ám, de annak a háznak a lakásait a város a katasztrófák idejére tartogatta. Ha valakinek összedőlt a háza, ott húzhatta meg magát, amíg rendeződött a sorsa. Hét év után persze azt mondták, hogy most már áll a házunk, adjuk vissza a városnak a lakást. Nem is haragudtunk érte, megköszöntük az önkormányzat addigi jóságát, s birtokba vettük a sajátunkat.
De micsoda költözés volt az! Még ma, négy év múltán is könnyezve kacagnak azon a honfoglaláson. A földszinten még nem voltak helyükön az ablakok, az emeletre hurcolkodtak hát. Egy rozoga létrán, mert a lépcső még nem volt készen. Hamarosan jött a tél; fűtés persze sehol. Kerítettek hát egy dobkályhát, ami nem más, mint egy nagy vashordó, benne egy hoszszú kályhacső. Azt beásták a földszinten a konyha homokjába, s a kályhacső segítségével felvezették az emeletre a meleget.
- Igazi padlófűtésünk volt - derül a nemrég nagymamává lett fiatalasszony, s mosolyog a velük lakó tizennyolc éves fiuk is. Egyáltalán nem csinálnak, legalábbis a külvilág előtt, drámát abból, hogy végrehajtó fenyegeti őket. Móricz híres novelláját, a Hét krajcárt juttatják az ember eszébe, melynek első mondata így szól: "Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni."
- Csak borzasztóan sok fát evett a dobkályha. A szenet ugyanis nem szereti, csak a fát.
- Honnan szerezték be a tüzelőt?
- A legnagyobb lányom házmester bent a városban, ahol műanyag ablakokra cserélték a lakótömb fakeretes ablakait. Mi elkértük, s a barátok segítségével hazahoztuk mindet. Igaz, beterítették az udvart, de kihúztuk velük a telet.
- Mikor kezdődtek a gondok?
- Mint ahogy talán eddig is kiderült, mi sosem voltunk gazdagok, de a kilencvenes évek végén kezdtünk igazán nehéz helyzetbe kerülni. Az uram megbetegedett, nem volt munkája, az én pénzemen tengődtünk. Sokszor arra se volt forint, hogy kenyeret vegyünk. Ekkor szólt az egyik ismerősünk, hogy a közelben van egy kis bolt, ott adnak hitelre is. És tényleg adtak. Összeismerkedtem a boltos asszonnyal, én cserébe gyúrtam neki a tésztát, jártam takarítani. Csak hát a tartozás nőtt. Folyton nőtt. Mire észbe kaptunk, már a félmillió forintot is meghaladta. Fizetni pedig nem tudtunk. A tartozást aláírtam persze; erre nemsokára megjelent a végrehajtó. A boltos a lakásunk felére tart igényt, s ha nem olyan emberséges a végrehajtó, tán már be is jegyezték volna a házrészt a boltos nevére.
- Mikor lesz a következő forduló?
- A télen. Van tehát három-négy hónap haladékunk, de én nem sok esélyt látok rá, hogy vissza tudjuk fizetni a hatszázezret. Most szaladgálunk valami hitel után, de ki ad a bizonytalanra kölcsönt? Pedig én egész biztosan nem adom oda senkinek ezt a házat. A saját kezünkkel építettük fel, azt hittem, beleszakadok a betonozásba, és most adjam oda csak úgy, valami idegennek!?
A házhoz négy éve, a költözés óta nem sokat tudtak hozzátenni. Kívül még vakolatlan, nincs benne fűtés, víz, de azért Nyíriék így is nagyon szeretik. A legtöbb helyen ajándék bútorok, a betonpadlón ajándék szőnyegek. Kint, a leendő terasz helyén is van két nagy szőnyeg. Ők kegyelemszőnyegnek mondják, s porfogónak terítették le az ajtó elé. Most két kiskutya hancúrozik rajtuk. Hamarosan csatlakozik hozzájuk a két kisebbik gyermek is, akik már nem is igen emlékeznek az albérletes időkre. Az ő szemükben már ez a ház az otthon.
- Higgyék el, hónapok óta nem alszom, de a gyermekeknek ebből nem szabad észrevenniük semmit - mondja Nyíriné. - De nemcsak a ház miatt sírok. Úgy szeretném én is megadni nekik azt, amit a gazdagabb szülők megadnak. De én nem tehetem. A nagyobbik lányom is ott lakik egy nagyon elegáns étterem mellett, sokszor elgondolom, hogy van az, hogy az mindig tömve van, mi pedig még sosem jártunk benne. És nem is fogunk... Hacsak majd a könyvem nem sikerül.
A ház belseje a készülő könyv gerince. A falakon mindenütt kézzel felfirkantott aforizmák, feljegyzések, verstöredékek. Nyíri Gyuláné gondolatkísérletei. Ilyeneket olvashatunk többek között a falakon: "Az ököljog sohasem nyerhet. Ne erővel küzdj, hanem igazsággal, s ha érzed, hogy szólnod kell, merj megszólalni". Vagy: "Sokat láttam, kevésszer győztem, mert igazán nyerni sohasem szerettem. De ha vesztettem is, mindig volt valaki, aki vesztesként is biztatott, hogy a csatából győztesen kerülsz ki." Vagy: "Az én gyermekeim öröksége majd egy könyv lesz, amelyből megtudják, az igazságért mindig harcolni kell, és megértik majd, hogy miért látták az anyjukat sokat sírni, de mégis sokat, szívből nevetni."
- Mire fordítja majd a könyv honoráriumát?
- A házra... Természetesen a házra. Meg elmegyünk majd nyaralni. Mert mi még soha, sehol sem voltunk együtt. Csak az árverezést éljük túl.