Mikor lesz magyar Kossuth Lajos rokona?

Úgy gondolnánk, senki nem vonja kétségbe Kossuth Lajos leszármazottjának magyarságát, még ha a sors úgy hozta is, hogy a férfi - majdnem ötven évvel ezelőtt - éppen Beregszászon látta meg a napvilágot. Sándor édesapja a háború idején Munkácson dolgozott, s egyik napról a másikra szovjet állampolgár lett belőle. Anyai ágon erdélyi származású a család. Hogy ne kelljen a román állampolgárságot felvenniük, a harmincas években átköltöztek a Bátyu nevű magyar községbe, amely azonban Munkácshoz hasonlóan később a Szovjetunió része lett. Így történt, hogy Kossuth Sándor és testvérei - bár mindkét ágról ízig-vérig magyarok - már szovjet állampolgárnak születtek.
A hatvanas években egyre égetőbb vágyként beszéltek a szülők a család hazatelepüléséről, bár nem volt rá sok esély. Lelkesen kötődtek azonban minden szálhoz, amely a közeli - számukra mégis egy másik világot jelképező - határon túlra vezetett. Így például Sándor nővére kitartóan levelezett a Pajtás újsággal. E kapcsolat révén keveredtek ismeretségbe a lap egyik munkatársa, Marsó István édesapjával, aki a történelem szerelmeseként a nagy magyarok családfáit, leszármazottait kutatta. Segítségével előkerült a Kossuth família hiteles családfája, amely immár minden kétséget kizáróan igazolta (a családban addig is ismeretes volt ugyan, de bizonyítani nem tudták), hogy Kossuth Lajos leszármazottai. Azt pedig már az akkori hatalom is méltatlannak találta, hogy Magyarország egykori kormányzó elnökének családja külhonban éljen. 1970-ben tehát a Magyar Népköztársaság hazahozatta a Kossuth szülőket, négy gyermekükkel együtt.
Kecskeméten települtek le, mivel pártfogójuk, Marsó István itt tudott segíteni az albérlet keresésében. Támogatást kaptak a családfát megalkotó Zsufa Tibortól is, aki a monoki múzeum igazgatója volt. Ezzel azonban véget is ért a segítők sora.
Az ígéretekből - állás, lakás, segítség - semmi sem lett.  Sándor ekkor tizenöt éves volt. Nővére és legidősebb fivére hamarosan megkapta a magyar állampolgárságot, a fiúk, Sándor és István ügyét azonban nem indították még el. Attól féltek, esetleg külföldre sorozzák be őket. Egyébként is a család minden figyelmét lekötötte az akklimatizálódás. Nemcsak hogy magukra hagyatva érezték magukat, de olykor nemkívánatos személynek is. A gyerekeknek különbözeti vizsgát kellett tenniük, a megszerzett érettségit nem fogadták el...
{p}
- Amíg a Szovjetunióban éltünk, "magyaroztak" bennünket. Hazajöttünk, itt meg csak "ruszkik" voltunk. Mindig meg voltunk bélyegezve - mondja Sándor. - A nagy ígéretekből nagy bizonytalanság lett. Amikor édesapám elkeseredésében bement a Külföldieket Ellenőrző Országos Hivatalba, és azt mondta: csomagol a család, és megyünk vissza, arra kérték, hogy ne hozzuk ilyen kellemetlen helyzetbe a magyar államot. Maradtunk. Jó néhány évvel később, 1978-ban, 62 évesen, albérletben halt meg az apám, ahol egy ötször ötös szobában éltünk. Mivel kiválóan beszélt csehül, oroszul, ukránul, gyakran tolmácsolt befolyásos embereknek. Emlékszem, előfordult, hogy kiszállva a Volgából elcsodálkoztak: "Hát Kossuth bácsiék meg így laknak?"
A gyerekek aztán mégiscsak boldogultak. Sándor húszévesen megnősült, majd jöttek a gyerekek, a saját otthon teremtésének gondja. Felesége unszolására 1993-ban úgy döntött: végre pontot tesz a hontalanság kérdésre, s hozzálátott az állampolgárság intézéséhez. Az anyakönyvi hivatalnál kapott egy űrlapot; az útbaigazításnak megfelelően kitöltötte és visszaadta. Aztán várt. Két teljes év telt el, amire válasz jött a BM-től: nem a megváltozott jogszabálynak megfelelő nyomtatványt töltette ki vele a hivatal. Szerezze be az újat, és kitöltve juttassa el azt. Így történt. Újabb egyévnyi csend következett. Az új levélben sem telt azonban több öröme. Hiánypótlásra szólították fel Sándort. Szorgos munkával minden kért dokumentumot beszerzett. Így például a közjegyző által hitelesített befogadó nyilatkozatot (amelyben felesége vállalja, hogy befogadja az általa épített, saját tulajdonát képező házba), sikeres vizsgát tett állampolgári ismeretekből. De mindhiába postázott mindent. A hatóságoknak ezt követően a neve szúrt szemet. Felszólították: igazolja a Kossuth név eredetiségét vagy változtasson nevet. Kevésnek bizonyult azonban a családfa, a szülők származásának hitelt érdemlő igazolása, még a nagyapa születési bizonyítványához is ragaszkodtak volna. Ezzel viszont Sándor nem rendelkezett. (Az ügy pikantériája, hogy még csak beszerezni sem tudta volna, hiszen érvényes útlevél nélkül külföldre sem utazhat.)
Sándor úgy érezte, nem akarják befogadni. Feladta hát a hivatalokkal való küzdést, és már nem harcol a magyar állampolgárságért. Mint mondja, az a gondolat mégsem hagyja nyugodni, hogy ha egyszer eljön a nap, Kossuth létére mégis mint "volt szovjet állampolgár" kerüljön a magyar földbe.
- Eddig még csak hátrányom származott a nevemből - mondja. - Ha, mondjuk, Kovácsnak születek, már rég magyar állampolgár lehetnék. Ráadásul olyan emberek gátolnak meg ebben, akik hivatalos levelekben helytelenül írják a Kossuth nevet.
Sándor nincs egyedül hontalanságában. Osztozik vele István bátyja és édesanyjuk. Mindhárman egyelőre csak álmodoznak arról, hogy abban az országban, saját hazájukban, ahol több mint harminc éve élnek, dolgoznak, adóznak, ahol otthont és családot alapítottak, egyszer a jogaikat is megkapják.