Szexkellékek a téeszmajorban

Ami ugyan kicsit bajos lenne, mert a mesékben Boncidára is kurtított Bonchida kétszáz kilométerre innen, Romániában van, Hencida meg Magyarországon, valahol Berettyóújfalu táján, de, mint tudjuk, a mesében, meg néha a valóságban is, sok minden megeshet. Még az is, hogy néhány lokálpatrióta a pokolba fogja kívánni a Szabad Földet – ez egyébként meszsze a legnépszerűbb hetilap a községben –, mert elkotyogja azt a történetet, amit mind a mai napig a hencidaiak orra alá dörgölnek a környékbeliek.
Régi eset, még valamikor az 1700-as évek derekán történt. Abban az időben Váradon lakott a falu földesura. Öreg volt már, beteges, mindenféle nyavalya kínozta – legfőképp a köszvény, a reuma. Szénamurvafőzetet írt fel neki a Pestről hozatott doktor. Az öregúr meg is írta haladéktalanul levelét a hencidai tanácsnak – küldjenek egy szekér murvát. Igen ám, de fertelmesen rossz írása volt az öregnek, így aztán alaposan feladta a leckét a hencidai tanácsnak. Amelynek tagjai az u, r, v, és a betűkben megegyeztek ugyan az olvasáskor, de a cifra első betűt nem akarták felismerni. Egészen más betűnek, k-nak nézték a cirádás m-et, némileg az öregúr fiatalkori viselt dolgai által befolyásolva.

A parancs azonban parancs, öszszeállítottak hát egy listát a hírben álló lányokról, menyecskékről, és mindenféle mézes-mázos ígéretekkel felültették őket a falu szekerére. Aztán koccintottak a sikeres válogatás örömére. Le sem ért a torkukon azonban az a kis pálinka, nagy sivítások közepette befordult a községháza udvarára a szekér, s neki a bírónak, a papnak a sok felbőszült asszonyság. Mert bizony a kisbíró a Berettyó-hídra érve elkotyogta az úti célt… Azóta mondják arra, aki nem áll kötélnek: megkötötte magát, mint a hencidai asszonyok a gáton.
A gát, a híd meg tán a Berettyó is sokat változhatott azóta, de a távolság semmit: a templomtól két-háromszáz lépésnyire vannak csupán. Onnan a legszebb a kilátás. Nyugatra a falu 1300 lakosával, keletre pedig a határ a híres Miklósi-erdővel. Most egy kis Opel posztol a keleti hídfőnél, két megtermett fiatalember támasztja az oldalát. Egy berettyóújfalui biztonsági cég emberei – vigyázzák a határt. Az önkormányzat és a gazdák fogadták meg őket, mert borzasztóan megsokasodtak a mezei lopások.
– Az a könnyű, a másét learatni – áll meg lekaszált lucernája forgatásában Borók Sándor meg a bátyja, Borók István.
A két hencidai gazda több mint harminc szarvasmarhát tart, Sándor megművel még vagy húsz hektárt. És panaszkodnak. Hogy nincs ára semminek. Illetve a vetőmagnak, a vegyszereknek, a gázolajnak, a villanynak van, a húsnak, a tejnek azonban semmi. De erre nem csupán ők panaszkodnak. Mindenki, aki földet művel, jószágot tart. Nincsenek kevesen, hiszen Hencidán csak a gazdák csordája eléri a kétszáz jószágot.
Hencidán lovakból sincs hiány. A gáton ácsorogva legalább féltucatnyi lovas szekér gördült át a hídon. Rejtély, hogy azok mit kereshettek a határban. Talán őzbakot vagy szarvasbikát. Azokat szokták lóval, szekérrel cserkelni. Bikát ugyan nem lőttek még errefelé, de a tágas Miklósi-erdőben ki tudja, mi lakozik? Őz biztosan, a környező mezőkön pedig nyúl meg fácán tömérdek.
Hanem hol van a mai állomány a harminc évvel ezelőttihez képest!? Amikor még Kádár János, Fock Jenő meg Medgyessy Péter járt vadászni erre! Sokan emlékeznek még azokra a vadászatokra. A nyolcvanöt éves Balázs István például, aki a téesz lovas szekerén fuvarozta a vadászokat. Kádárt ugyan más vitte, de István bátyánk őt tisztelte a legjobban. Ezek a megyei elvtársak nagy uraknak tartották magukat, az öreg, vagyis hát Kádár János azonban semmi különlegest nem követelt.
Ma már nem nagyon lenne kinek hajtani, legfeljebb a Berettyón túli meg a környező földeket megvásárló idegennek, de róla senki semmit sem tud. Jön, itt van két-három napig, aztán hónapokig híre sincsen. Valami olasz grófnak mondják – de ki látta a keresztlevelét?
– Én biztos nem – mondja a kocsmába belépő Karancsi Zsigmond, aminek csak örülhet a szóban forgó talján. Mert akinek a papírjait ő kézbe veszi, annak régen jaj…! Ő ugyanis a hencidai temetőgondnok.
Meglehetősen komor állás, de ő kimondottan vidáman veszi.
– Addig nincsen baj, míg én nyitom a kaput! – mosolyog, és kér egy sört; mert napközben nem iszik pálinkát az ember.
Pedig megtehetné. Halott, hál’ Istennek, egy szál sem, tehát kicsit elengedhetné magát. Helyette egy kis kóborlásra invitál bennünket. Szedi elő a halászszerszámait – ő maga fabrikálja mindet –, aztán mélyen sajnálkozik, hogy kicsi a Berettyó, nem lehet halászni.
Helyette kimegyünk a legelőre kolompszót hallgatni. Egy szépen kiépített farm mellett visz az utunk. A legelőn kövér birkák, az árokparton kutyák, a villanydróton fecskék, és… és megszólal Zsiga barátunk:
– Az meg ott a kotonbolt.
– Tessék!? – hajtok kis híján az árokba, de már bent is állunk az egykori téesz-telep közepén, amely ma egy igazi amerikai ranch. Pálmafával, motorcsónakkal – és Magyarország egyik legnagyobb, szexkellékeket tartó nagykereskedelmi raktáráruházával. Sokáig bámészkodunk a polcok között, aztán kimegyünk az útra csordát nézni, kolompszót hallgatni.
Érdekes látvány, de az én eszem most nem a teheneken jár. Talán megértik.

Ujvári Sándor felvételei