Lakihegyen lakli torony I.

Mint mindig, igazságtalan a történelem. Hiszen már vagy öt éve pötyögte pontjait és vesszőcskéit a csepeli szikratávíró a világ minden tájára az utókor számára teljesen fölöslegesen, mígnem egyszer csak azt nem adták, hogy: „A Magyar Tanácsköztársaság kéri Lenin elvtársat a távírókészülékhez”. Húsz perc múlva jött a válasz: „Itt Lenin”. („Morzéul” ez így fest: ../-/-/ /.-.././
-./../-.) Aztán Iljics Kun Bélát kérte, és innen már tudjuk a többit, ami mindegy is: a csepeli szikratávíró egy csapásra része lett a világtörténelemnek…

*

A mi történetünk nagyjából innen indul, hiszen ebből a távíróállomásból nőtt ki az első rádióadó, amelyet kicsit odébb, Lakihegyre telepítettek. A húszas évek elején járunk, ezek azok az idők, amikor „Marczall János segédtiszt egy nótát énekelt”, mégpedig egy stúdióvá előléptetett bútorszállító kocsiban, ahogy arról az LGT zenekar is megemlékezett… Igen gyors fejlődés következett: jött az egy, később a két, majd a három kW-os adó, mígnem 1928­ban már egy 20 kW-os adót építettek Lakihegyre, a stúdió pedig beköltözött a Bródy Sándor utcába. És most már egészen közel járunk 1933-hoz, amikor is – figyelj, utókor! – júliusban megkezdték és december elejére be is fejezték a 314 méter magas, óriás szivarantenna építését.
Hogy miért lett pont ekkora? Erről is legendák keringenek. Ugyanis az innen sugárzott középhullámú adáshoz – ne kérdezzék, mert fogalmam sincs, miért – egészen pontosan 300-307 méter közötti toronymagasságra lett volna szükség. Igen ám, de a párizsi Eiffel torony pontosan 300 méter, s a fáma szerint a nyakas gallok semmiképpen sem akarták engedni, hogy legfontosabb építményüket bárki is legyőzze… Így lett a mi tornyunk valójában 284 méteres, de a tetejébe beszuszakoltak egy újabb 30 méter magas kitolható hangolócsövet, amiről már nem kellett beszámolnunk… Íme, a híresen magyaros kiskapuzás fél évszázadosan is szép példája…
Amúgy a szivar minden részlete fantasztikus – ahhoz mit szólnak, hogy a kolosszus két darab, 9 centiméter vastag falú, 60 centi átmérőjű, egymásnak fordított kerámia félgömbön ácsorog mind a 480 tonnájával?! Megépültéig a rádióadást csakis huzalantennákkal tudták elképzelni, vagyis a tornyokat egyedül az antennák tartására használták. Az Egyesült Államokban egy Blaw-Knox nevű cég valósította meg az önsugárzó antennatornyot – ezek tehát önmaguk sugároznak –, s e típus máig egyedülállóan gyönyörű példányát építették fel Lakihegyen.
Maga Gömbös Gyula miniszterelnök avatta, hallgassunk bele nagy ívű beszédébe:
– Magyar Testvéreim! Az első szó, az első hang, amelyet az új nagy leadóállomás szikratengerén keresztül magyar testvéreim felé sugároztatok, a tisztelet szava, a hódolat hangja az első magyar ember, Nagybányai Vitéz Horthy Miklós, Magyarország főméltóságú kormányzója iránt…
Azt persze nem tudhatta, hogy ez a kenetteljes fenékcsókolgatás immár 120 kW teljesítménnyel száguldott körül a földtekén. Bezzeg az itt élő gyerekek gyorsan rájöttek, hogy micsoda fejlődés köszöntött Lakihegyre! Mesélik, hogy ha a közeli káposztásban egy fej káposztához tapasztották a fülüket, azon is hallgathatták a műsort, de ha egy fejhallgatót bedugtak egy krumpliba, hát azon is megszólalt a Budapest I…
Na akkor ugorjunk ötven évet, hogy elérkezhessünk végre a szerző önfényezéséhez: 1982–83-ban járunk. Akkoriban az Esti Hírlap közepesen ifjú titánjaként írogattam, szerkesztettem egy Köz-tér nevű – ma úgy mondanánk: zöld – rovatot: környezetvédelem, városvédelem, miegymás. (Emlékszem a nagyhatalmú budapesti párttitkár, Németh Károly kifakadására: „Micsoda? Városvédők? És kik ellen védik ezek a várost? Tán ellenünk?” És milyen igaza volt…
Ugyanis sajtótájékoztatót trombitáltak Lakihegy akkori urai, amelyen bejelentették, hogy az öreg torony munka nélkül maradt, nincs rá szükség, felrobbantják, amúgy is egy rakás ócskaság, ráadásul életveszélyes. Valahogy egy szavukat sem hittem el, vita támadt, s a jelenlévő kollégák váratlanul mellém álltak. A vitából országos botrány lett, de – ugyebár a diktatúra sem volt már a régi – a robbantás elmaradt, pedig a töltetek már a helyükön voltak! Majd ádáz hírlapi csatározás következett, amelybe korábban megfélemlített szakértők és mindenünnen előbukkanó titkos segítők kapcsolódtak be. Két szakvélemény járta be a sajtót, az egyik arról szólt, hogy a torony ócskavas, a másik meg azt tanúsította, hogy ha egyáltalán nem nyúlnak hozzá, akkor is elél még legalább ötven évig… Hát ennyit a már akkor is objektív tudományról…
De végül 1985. november 11-én – napra pontosan 22 éve – levelet hozott a postás „Szücs Gábor et. újságíró és társai (javaslat tevők)” részére, amelyben a szivart műemlékké nyilvánították, vagyis a halálos ítélet életfogytiglani életre változott. Egy ideig azért lelki masszázsra hívogattak a Postára, ahol is megtudhattam: micsoda kárt okoztunk a hazának, hiszen a torony csak áll, dolga meg nincsen, viszont évi tízmilliókba kerül a fenntartása, karbantartása, őrzése. És közben igen fájdalmasan néztek rám, ami érthető is volt, mert fájt nekik, hogy elmaradt a robbantást követő újjáépítésért ígért jutalom…
A bevezetőben említett négyféle okból kettővel, íme, végeztünk. Ahogy a kereskedelmi tévékben mondanák: most már ne menjenek messzire, a jövő héten folytatjuk…

Bohanek Miklós felvételei