Miért tunya, ha ötvenes?

Most már számok bizonyítják, amit eddig is sejtettünk. Aki elmúlt ötven, az már nem nagyon megy sehova. A GfK Hungária és a Szonda Ipsos minden évben elkészíti Nemzeti Médiaanalízisét, ami gyakorlatilag egy olyan évente ismétlődő kutatás, amely a média és a hirdetési piac szereplőinek segít eligazodni abban, mégis hogyan él, mivel foglalatoskodik az oly’ nagy becsben tartott olvasó/néző/hallgató. Ennek a kutatásnak az ötvenen felüli korosztályra vonatkozó részét annyira érdekesnek találták, hogy külön sajtóközleményt írtak belőle. Ezt vetettük össze a KSH adataival, valamint személyes tapasztalatainkkal.
Az otthonülők, illetve elszigeteltek aránya 44 százalékos a korosztályban. Ez azt jelenti, hogy ők hetente egyszer-kétszer – de akár egyszer sem – mozdulnak ki a lakásból, nem járnak társaságba, moziba, színházba. Ellenben kiemelkedően magas a tévéfüggők aránya, az ötven felettiek 30 százaléka, míg a hatvanötön túliaknak már 41 százaléka tölt napi négy óránál többet a képernyő előtt. Aki időskorát nem a tévé előtt tölti, az is jobbára a ház körül tevékenykedik, ez a hobbi még a hetvenöt évesnél idősebbek körében is jelentős. Ami arra is rámutat, hogy a jelzett korosztálynak van mi körül szöszmötölnie, hiszen több mint kilencven százalékuk saját tulajdonú ingatlanban él. A felsorolásra érdemes vagyonnak ezzel jellemzően végére is értünk.
A kissé aggasztó statisztika részben összefügg azzal a már ismert jelenséggel, hogy a magyarok jellemzően nem várják meg a nyugdíjkorhatárt, igyekeznek hamarabb kivonni magukat a „forgalomból”. A tevékeny évek végével azonban sokak életében mindennek vége. Mondhatnánk, hogy ennek anyagi okai vannak, de a nyugdíjasok körében az átlagos jövedelem tízezer forinttal marad el az aktívak átlagkeresetétől – ez persze semmit nem jelent egy olyan országban, ahol a fekete- és szürkegazdaságban munkálkodó honfitársaink számát becsülni is nehéz, és a legálisan foglalkoztatottak nagy része is csak papíron keres minimálbért. De akkor mi az oka a tespedtségnek?
Kicsit közelebb járunk az igazsághoz, ha az egészségi állapot környékén kapirgálunk. Magyarországon a születéskor várható átlagos élettartam férfiaknál hatvannyolc, nőknél hetvenhét év, ugyanakkor ebből csaknem azonos az egészségesen eltöltött évek száma – férfiaknál ötvennyolc, nőknél hatvan év. Ez azt jelenti, hogy az átlag magyar házaspár – már ha beszélhetünk ilyesmiről, amikor egyre kevesebben teszik kapcsolatukat hivatalossá – gyakorlatilag egyszerre esik le a lábáról, csakhogy a férfi tíz, a nő húsz év betegeskedés után távozik az árnyékvilágból. Ötvenéves korára a magyar férfiak negyedének, a nők ötödének az egészsége véglegesen megromlott. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy azoknak, akik ötvenes éveiket túlélik, már jelentősen megnő az esélyük arra, hogy hosszú nyugdíjaskoruk legyen: egy hatvanéves férfi tizenhat esztendőnek néz elébe, és ha ráadásul egészséges is, a statisztika tanúsága szerint még majd’ tíz évig még úgy is marad.
Ha arra keressük a választ, hogy az említett korosztály miért nem tud vagy akar magának jobb programot kitalálni a tévénézésnél, valószínűleg arra jutunk, hogy azért, mert kevés szabadidejében már tevékeny korában sem nagyon csinált mást. A felmérések tanulsága szerint az aktív népesség jelentős része vállal másod-, sőt harmadállást, utána azonban nincs energiája sem barátságokat fenntartani, sem a tévénél egy fokkal jobb minőségű szórakozás után nézni. S ami még fájdalmasabb: gyerekeivel sem foglalkozik – akik Európában így is listavezetők a tévé előtt egyedül töltött órák számát tekintve.

Tévét bámul a többség
Mamusz, kopott flaneling, elöl csupa-luk mellény. Vörösborát kortyolgatva szocreál konyhájukban, ahol a 32 éves konyhabútor azért jó – szerinte –, mert méretre szabott, Nádas Béla sütőt nyitogat. Pompás illata van a készülő sóletnek!
– Én főzök, a nejem bevásárol és vezet. Ha mellette ülök, a lábam közé szorítom az üveget, nehogy kilötyögjön. Ez a luk különben – bök a mellére – pozitív hozzáállásom bizonyítéka! Ha egy mellény tiszta gyapjú, nem ócska nejlon, a moly kikezdi. Borból is csak minőségit iszom. A garázsban príma műhelyem van, mert ezermester is vagyok. És ott a Füsti cicánk, hozzá is lejárok. Nyaranta a víkendházunkban is barkácsolok, közben az asszony füvet nyír.
A 62 éves férfi, noha „mintapéldánya” lehetne az ötven felettiekről készült felmérésnek, az orra alá dugott újságcikk megállapításait marhaságnak tartja.
– Tündérke! Én közgazdász vagyok, tizenhét évig Csikós Nagy Béla volt a főnököm. Később átnyergeltem a pénz- és számvitelre, az ország egyik legnagyobb cégénél voltam osztályvezető. Nem érdekelnek az ilyesmik. A nejem a Népszabit bújja, én az internetet. Mióta nem járok a dolgozóba, önállósult fiunk szobájában most napközben végzem azt, amire „aktívként” csak éjjel volt időm. Egyébként DVD-t gyűjtök, és van egy kisvasutam tizenhat méteres pályával. Ha akarja, beindítom!
– Köszönöm, majd máskor. Egyébként mi baja a közvélemény-kutatókkal, amikor maga is csak ritkán mozdul ki itthonról?
– Na, ez az egy igaz! Viszont utálom a tévét, nem sírom vissza a múltat és itthon se unatkozom soha. Csúsztatás az egész! Nemcsak a nyugdíjasok jövedelemét illetően, frászt! Nem az életkor számít. Ha valaki ötvenen felül nem változtat a pozícióján, onnantól leírt ember, akár nyugdíjas, akár nem. Marad néhány barát, de a társadalmi kapcsolatrendszere leszakad. Ezért lesz beszűkült és borúlátó. Érettségi találkozónkon sok ilyen szerencsétlent láttam, semmi közöm hozzájuk!
– Vagyis maga kivétel?
– Nem mondom, hogy hál’ Istennek, de ezer programom van! A cukorbaj okozta szürke hályog miatt megműtöttek. Állandó kontrollra járok a háziorvosomhoz. Ledobtam 25 kilót, és naplót vezetek róla, mit tegyek, hogy ne dögöljek meg idő előtt. Egy csokor petrezselyem nekem két óra egészségügyi séta, és utazgatok a norvégiai Langerhans-szigetekre. Na jó, ez vicc volt! Az inzulint termelő hasnyálmirigy egy részét hívják Langerhans-szigeteknek, és hogy a fenébe tudnék én a saját hasnyálmirigyembe utazni…?

Mit lehet tenni…
Külföldön nagyobb hagyománya van annak, hogy az ember ötvenen túl is jól érezheti magát. Az aktivitás megőrzése persze ebből a szempontból kulcsfontosságú. Magyarország lakói a kor előrehaladtával egyre borúlátóbbak, nehezen bírják a bizonytalanságot, s a szűkös, de biztos megélhetést nyújtó nyugdíjba menekülnek. Elmaradnak a barátok, mert a kapcsolatokat legtöbbször csak a napi közös munka tartja össze, nincsen hobbi, vagy az is csak a bezárkózást szolgálja. A jövedelem a megélhetésre elég, de például utazásra már nem. A beszűkülés megakadályozására alkalmas, magányos tevékenységek jelentős része iskolázottsághoz kötött: az internet vagy a könyvek böngészése sokak számára túlságosan megerőltető foglalatosság. Holott például az Egyesült Államokban egyre több ötvenes játszik internetes játékokat: a fizikai romlás által támasztott akadályokat a technika hárítja el, az ember szélesebb merítésből nagyobb eséllyel talál olyan beszélgetőpartnert, akivel van közös témája. Magyarországon e célra egyelőre a nyugdíjasklubok szolgálnak – a fiatalabbak számára ezek még riasztónak hatnak, de hatvan fölött az ide járók tovább megőrzik szellemi frissességüket: a közösségi lét kikényszerít bizonyos nyitottságot.

Színes színészélet
Virágh Károly már kisgyermek korában a művészi pályára készült. Ennek lassan 55 éve. Épp csak nagycsoportos lett, amikor a nagyváros bábszakkörének vezetője felfigyelt a tehetséges legénykére. Karcsika szárnyalt, szebbnél szebb szerepeket kapott, s 19 éves korában már mint művész úr előtt hajlongtak a csemetéiket bábszínházba járató szülők. Karcsikából tehát Virágh Károly bábszínész lett, a gyermekek kedvence. Nem érdemtelenül, a művész úr rászolgált az elismerésre, amit később elöljáróitól is megkapott. Csakhogy az olykor lila ködös színészi élet néha együtt járt az előadások utáni kocsmázással – mondván, a színpadi feszültséget és a mámorító sikert muszáj két felessel és legalább négy sörrel levezetni –, aztán kicsit elhancúrozni az ifjú kolleginával, majd hazatérni a három gyerekhez és Virágh Károlynéhoz.
Egyik év telt a másik után. A nagy tiszteletben álló művészt elhagyta a szeretője, majd a felesége is megunta a megaláztatások sorát. A művész úr végül albérletbe kényszerült. Az ital és a játékgép szenvedélye az önsajnálattal arányosan szökött a magasba életében. Tavalyelőtt még szép szerepeket kapott, noha már nem ő volt a daliás herceg, sokkal inkább a rozzant öregember, a hétfejű sárkány vagy a vén, remegő kezű király.
Virágh Károly alkoholfüggősége a korkedvezményes nyugdíjazás ötletét szülte, ami pár hónapos hercehurcát, utánajárást követően valóra vált. Ma a kocsma és albérlete között ingázik, s ha nosztalgiázni akar, betér a színházba – ahol már nem érzi jól magát, mert nem neki szól a vastaps. Károly művész úr nem leli a helyét a világban.

Árulás
Aki elmúlt harminc, az mind áruló, mondták a hatvannyolcas diáktüntetések hangadói. Azt értették ezalatt, hogy harmincéves korára az emberből kiveszik az idealizmus, behódol annak, amit nem tud megváltoztatni: elfogadja a világ szabályait, és úszni kezd az árral. De mi van azzal, aki elmúlt ötven? Sokan még a mély vízben tempóznak, de néhányan már a sekélyebb, lassúbb folyás irányába evickélnek: nem próbálják megvetni a lábukat árral szemben, mint a húszévesek, csak oldalirányba kalimpálnak, hogy kiérjenek a part közelébe, ahol csendben csoroghatnak valami nyugodt öböl felé.
Meggyőződésem, hogy az ember aktív kora után úgy él, ahogy azt ötvenes éveiben megalapozta – és ezt kivételesen nem anyagi értelemben gondolom. A rendszerváltás után a túlélésért folytatott kíméletlen hajszában sokan elfelejtkeztek arról, hogy az anyagiakon túl másfajta tőkét is fel kell halmozni ezekben az években. Nem tartottak fenn barátságokat, amelyeket gesztusokkal, meghívásokkal, levelekkel kellett volna életben tartani. Elhanyagolták szomszédaikat, mert különbnek gondolták magukat náluk. Elhanyagolták a családjukat, mert szeretetüket magától értetődőnek vették, olyasminek, ami jár, nem olyasminek, amiért meg kell küzdeni. Nem keresték, hogy az evésen-iváson, alváson, tévénézésen kívül mi az, ami boldogságot okoz nekik – ezek az egyszerű dolgok jól kitöltik az ember szabadidejét, amíg nincsen, de amikor hirtelen a nap huszonnégy órája áll rendelkezésre, már nem kötik le annyira. Mindezt három okból tették: a létbizonytalanság okozta félelemből, lustaságból és a hozzájuk hasonlók iránti lenézésből.
Az ember alapvető igénye, hogy harminc-negyven másik ember sorsát kövesse figyelemmel – nem mindegy, hogy ezek létező emberek vagy egy szappanopera szereplői. Aki nem találja meg a módját, hogy valódi ingerek érjék akkor is, amikor a munkával és a létért való küzdelemmel töltött, intenzív időknek vége: elhülyül. És ezt késő a nyugdíjba menetel idején elkezdeni. Rajtunk múlik, milyen lesz az a part, ahol végül pihenünk: gazdag, burjánzó ártér vagy ipari táj, betonzsilippel.

Fotók: Kállai Márton, Ujvári Sándor