Ha már a tűz sem melegít…

Egy órakor mínusz három fok van. Fogvacogtató hideg – bár ez nagyon jó az elmúlt napok keményebb mínuszaihoz képest. A mai menü: rizses hús, almapaprika, az elengedhetetlen kenyér és persze forró tea.
Első állomásunk a lőtér területe, pár száz méterre az úttól. A betonkerítés mellett egy lakókocsi áll, ablakait falécekkel bedeszkázták. Vigyorinak (a férfit mindenki csak így ismeri) a régi helyén fiatalok rendszeresen megdobálták a házikóját, itt azonban békére lelt. Semmi pénzért nem menne hajléktalanszállóra.
– Nem vagyok társasági ember, nem alkalmazkodom senkihez se. Jobb itt nekem egyedül. A szabadságom mindennél fontosabb. Tűzifát most is kaptam, de az erdészek is megmutatják, honnan vihetek el tüzelnivalót – meséli, miközben a csúszós úton együtt az autóhoz botorkálunk. Örömmel veszi az ételt, megköszöni, és már megyünk is tovább.
Pár méter után megállunk egy öregember mellett. Imre bácsit néhány napja, a nagy fagyok idején vitték be a szállóra fölmelegedni. Csak órák alatt sikerült „kiengednie”, teljesen átfagyott. Sütő Csaba, a szolgálat vezetője szól neki, hogy mindenképp jöjjön vissza az otthonba. Imre bácsi megnyugtatja: csak látogatóba jött valakihez, estére visszatér a szállóra. Nem kockáztat.
Továbbindulunk. Útközben megtudom Sütő Csabáról, hogy már 17 éve végzi ezt a kemény, de hálás feladatot. Az agrármérnökből lett szociális munkás számára nincs se hétvége, se ünnep. Alapítványuk 1994 óta önálló intézményként működik. A likócsi bázison rehabilitációs és átmeneti otthon is található, orvos, bőrgyógyász áll rendelkezésre. A szolgáltatások között segítő beszélgetések is szerepelnek. A város is besegít a munkájukba, pályázati pénzekből igyekeznek az utcán telelő hajléktalanok ellátását biztosítani.
Az Iparcsatorna Likócs felőli részéhez érkezünk. Az autóból kiszállni akrobatamutatvány, annyira csúszik az út. Rövid gyaloglás – inkább csúszkálás – után meglátom, milyen meredek lejtőn kell lejutnunk. Lent további 20 méter egyensúlygyakorlat következik, végül a part mellett egy kék sátrat pillantok meg. A tábortűz előtt két férfi guggol. Oláh János és Nikolics Attila itt talált egymásra.
– Én 27 évig gulyásként dolgoztam a Hortobágyon, hozzászoktam a hideghez – meséli János. – Öt éve vagyok hajléktalan. Mosni és tisztálkodni egy kis kádban szoktunk. Egyikünk mindig a tűznél marad, addig a másik bemegy a városba valami élelemért. A szállóba nem megyünk, félünk a lopásoktól. Jól megvagyunk itt ketten.
A fiatalabb férfi, Attila egy veszprémi konyhán dolgozott, és Jánoshoz hasonlóan ő is családi tragédiák miatt jutott ide. Mesélés közben néhány fadarabot rak a tűzre.
Rafináltan egyre közelebb lépkedek a lánghoz. Három óra elteltével már a három zoknin keresztül is majd’ lefagy a lábam, az orromról és a kezemről nem is beszélve. János és Attila arcán nem látom, hogy fáznának. Ezzel a mostani hideggel ők még kiegyeznek. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek...” – magamban a József Attila-sorokat mormolom, miközben megtöltjük az alumínium ételhordójukat. Indulunk tovább.
A fiatal szociális munkás, Takács Szilárd a csatorna túloldalára mutat. A hidat megkerülve oda kell átjutnunk. Az alapítvány hat, képzett munkatársa tenyereként ismeri a helyet. Naponta 80-100 főre készítik a sokszor életmentő ételeket – ennyien várják mindennap a „teajáratot”.
Összetákolt kunyhót közelítünk meg a parton – itt legalább már lépcső vezet lefelé. Egy idős pár jön felénk. A hölgy nagyon örül, hogy végre kijöhet a levegőre, hiszen két napig nem is tudtak kimozdulni a jeges út miatt.
– Annyira csúszott az út, hogy nem mertünk kijönni a házból. Nemrég elestem, féltem, nehogy újra megtörténjen, mert azt már nem élném túl. A vérnyomásom is magas, és a szemem se a régi már – mondja Haszonits Gyuláné Margit.
A kunyhóba lépve megcsap a meleg. Kicsi kályhában ég a tűz, mellette két macska dorombol, az asztalon edények, a falon fedők. Beljebb egy ágyat látok, rajta takarókat. A szegénység ellenére mindenhol rend van.
– Férjemmel a hajléktalanszállóra kerültünk, miután elvették a házunkat. Gyerekünk nem született. Gyulámat hat éve az otthonban agyonütötték. Nem bírtam a férjem gyilkosával egy épületben élni, így eljöttem onnan – árad a szó Margitkából. – Négy éve lakom itt Sándorral. Ő rokkantsági nyugdíjat kap, én eddig mindig dolgoztam. Nemsokára az özvegyi nyugdíjat is kapom.
Nagy Sándor mozdonyvezető volt. Három gyermeke van, épp a napokban látogatták meg. Sándorék nem akarnak szállóba menni, jól megvannak itt. Lavórból tisztálkodnak, de az egyik üzemben is megengedték, hogy zuhanyozzanak. Átadjuk a mai meleg ételt, és elköszönünk.
A következő állomásunk a Győr Rózsadombjaként ismert környék víkendházas része. Több hajléktalan pár is él itt fűtetlen bodegában, a tulajdonosok engedélyével, néhol villany nélkül. Épp a mai napon kaptak adományokat egy győrszentiváni vállalkozótól.
A teajáratoknak, a lelkiismeretes munkának és nem utolsósorban a szerencsének is köszönhetően ez idáig nem történt fagyhalál a kisalföldi megyeszékhelyen. Kész csoda! Míg a „rózsadombiak” az átvészelt nagy hidegről mesélnek, én a hallottaktól is egyre jobban vacogok. A mellettem ugráló kutyákhoz dörgölőzöm némi melegségért.

Tél tábornok faggyal támad
Csaknem száz áldozata van már a hidegnek hazánkban. A hajléktalanokra a rendőrség, a  mentők, a polgárőrök és a különböző segítő szervezetek kiemelt figyelmet fordítanak, ezért nem jellemző, hogy ők vesztenék el így az életüket – az egyedül, szegénységben élő, illetve idős vagy gondoskodásra szoruló emberek között viszont egyre több, aki a megfelelő fűtés hiányában a saját házában fagy meg.
A hideg kioltotta életek száma Lengyelországban is meghaladja a hetvenet. Romániában – ahol az ország középső részén az utóbbi fél évszázad legalacsonyabb hőmérsékletét, mínusz 31 fokot mérték – több mint 40-en haltak meg, köztük egy három hónapos csecsemő is.
Hazánkban az önkormányzatoknak minden rászorulón segíteniük kell, annak mérlegelése nélkül, hogy valaki a saját hibájából került-e veszélyhelyzetbe. Ha az otthonában vagy az utcán bárkit fagyhalál fenyeget, arról kötelesek gondoskodni, mindegy, mibe kerül. Szabó Máté ombudsman pedig azt kérte az érintett szolgáltatóktól: halasszák el a „kikapcsoltak” mérőóráinak leszerelését, illetve ideiglenes mérőórával segítsék a fűtés nélkül maradottakat.
S a fagynak még nincs vége: január végén ismét lejjebb kúszik a higanyszál, és hátravan a hideg február is.

A biztonság mutatói
Egy ország fejlettségét különböző mutatókkal mérik, mint amilyen a bruttó nemzeti termék, az analfabéták aránya a népességen belül, illetve a gyermekhalandóság. Mondjuk az egyik a gazdaság, a másik az oktatás, a harmadik meg az egészségügy erejét mutatja – de akkor mit mutat az egy évre eső fagyhalálok száma, már a hidegen kívül? Egyrészt azt, hogy egy államban hányan szenvednek szükséget alapvető túlélési cikkekben, mint amilyen a Celsius-féle fokokból a plusz, másrészt azt, hogy ez mennyiben érdekel bárkit is.
Magyarországon az ombudsman szerint a fagyhalálnak temérdek gazdája van, a katasztrófavédelemtől a rendőrségig, tulajdonképpen csak azon csodálkozunk, hogy ennyi figyelő szervezet között a fagyhalál mégis utat talál az arra érdemesekhez. Az „arra érdemes” szókapcsolatot nem használjuk véletlenül, mert mióta az „öngondoskodás” kifejezésbe lépten-nyomon beleütközünk, nyilvánvaló mindenki előtt, hogy aki saját lakásában megfagy, az nem gondoskodott magáról, ilyen módon megérdemli, amit kap.
Ezzel nagyjából meg is válaszoltuk a második kérdést: viszonylag sokan érdeklődnek afelől, hogy az állampolgár fázik-e, bár érdeklődésük intenzitásához fér némi kétség. Konkrétan azért, hogy az emberek ne fagyjanak meg, nem felel senki a világon, még a legendásan túlfizetett szociális munkások sem. Aki fázik, az kiabáljon. A szociális ellátórendszernek ettől sem keletkezik ellátási kötelezettsége, mert eszköze sincs rá elég: ha nem jut, hát puff, nem jutott, itt tessék aláírni. Nem büntetőjogi kategória, ha valaki apját, anyját, szomszédját hagyja megfagyni. Aki megfagy, az a saját felelősségére teszi.
Amin azért most minden lakástulajdonos gondolkodóba esett: eddig mégiscsak a hajléktalanok hullottak télen, ahhoz nem is volt olyan nehéz hozzászokni. Elvégre ők kint vannak, mi meg bent. A tető az ember feje felett mindig is a legalább minimális anyagi biztonságban élő ember attribútuma volt. A lakásban történt fagyhalálról viszont most sokunknak az jut az eszébe: basszus, de hát én is egy lakásban lakom!

Egyedül
Kicsi korom megrázó emléke Eötvös József A megfagyott gyermek című verse. Énekelték is, és valahányszor hallottam, elszorult a szívem, sírni kezdtem keservesen. A téli éjszakában anyja sírján elalvó és soha többé föl nem ébredő gyermek halálánál szörnyűbbet elképzelni nem tudtam.
Később aztán olvastam az újságban és hallottam a rádióban felnőttek  fagyhaláláról is. Szíven ütöttek a hírek, amelyek falvakból, városokból érkeztek, s többnyire ittas emberek tragédiájáról szóltak. Nem értettem, hogyan maradhattak anynyira egyedül, hogy megfagyjanak.
Mifelénk, a tanyavilágban ilyen hál’ istennek nem történt. S olyan sem, hogy háza udvarán betegen összeessen valaki, s holtan találjanak rá. Pedig a tanyák egy része nemcsak a falutól, hanem még a többi tanyától is nagyon messze volt. S akkoriban nem járták a határt tanyagondnokok, és igencsak lyukas volt a ma sokat emlegetett szociális háló is. Sőt a hatalom amellett, hogy nem volt fizetés és nyugdíj sem, gondoskodott arról, hogy élelemből is minél kevesebb maradjon télre.
Az életet azonban a hideg napokon is őrizte a pusztán a megtartó szeretet. Amelyhez nem felhívás és intézkedéscsomag, illetékes szervezetek sokasága kell, hanem valami egész más. S ha ez hiányzik, ha még a gyermeknek sem jut eszébe idős, beteg szülője, akkor nemcsak a lakás, hanem a lélek is kihűl.
Szívszorító ma is a megfagyott gyermek éneke. És sirathatjuk immár a megfagyott apát, édesanyát. Akiért egy téli éjszakán házhoz jött – a megváltó halál.
Ingujjban a télnek
Télen a szekeret készítsd, nyáron a szánkóra legyen gondod – figyelmeztet a népi bölcsességet hordozó közmondás. Vagyis jó előre gondolj a bekövetkező föladatokra, például: időben szerezd be a téli tüzelőt…
Különös, hogy az ember mennyire meg tud feledkezni a törvényszerűségről, a rendről. Pedig ahogy a mozdonynak nem megyünk neki, mert az az erősebb, úgy ingujjban sem kellene nekifutni a télnek… Ja, hogy úgysem lesz tél az idén, hiszen tavaly meg tavalyelőtt is alig volt? És ha mégis? Most itt a mégis.
Emlékszem, a nemrég múlt „átkosban” még – nyugodtan mondhatjuk – össztársadalmi ügy volt a télre való fölkészülés, a tüzelő beszerzése, cikkek, riportok, mindennapi beszélgetések aktuális témáját adva. S hogy miért? Mert élt az emberekben a törvény elemi ismerete: tél jön, hideg lesz, készülni kell. S ma mi él? A nemtörődömség, a kényelem, a „majd csak lesz valahogy” rövidlátása. Mintha megrészegültek volna sokan, és – úgy tetszik – egyre többen. Mintha elvesztették volna valóságérzéküket, józan ítélőképességüket. Meglehet, a folytonos ráolvasás hatott: érezd magad jól! fogyassz! költekezz! – aztán majd lesz valahogy. Csakhogy a televízió nem melegít. És akkor ott marad a hideg, fűtetlen lakás, a „nem kellek én már a kutyának se” keserű érzete. És akkor be kellene fűteni… És nincs mivel, és nincs miért…