A jó stressz kincset ér!

A test és a lélek, bár névleg el vannak választva egymástól, nem függetlenek – szervezetünk ugyanis csodálatos rendszeregységben dolgozik. Minden sejtünkben, a DNS-struktúrában benne van az a tudás, amit egyrészt magunkkal hozunk, másrészt a környezet módosít. A génjeinkben minden tárolódik, úgynevezett holografikus memóriát alkot, ezáltal minden sejt tud mindent a nagy egészről.

Hideg és forró memória
Az egyes emberek sejtjei különböznek, nem cserélhetnénk össze őket, az immunvédelmünk ugyanis kivet minden idegent. A bal agyféltekénkben található az a memória, amelyben tudatosan tároljuk az eseményeket, ez a hideg memória. Létezik az úgynevezett forró memória is, amely az amigdala elnevezésű szürkeállományban, a jobb agyféltekében helyezkedik el, ez az érző, érzelmi tudatunk. Ez egészen másként működik, mint a szomszédjában lévő okos agyunk, amely időben, ok–okozati viszonyok alapján, történetiségében raktározza el az információkat.

A jobb agyfélteke időtlen, fogalma sincs, hogy mi mikor történt – érzelmi jelentésbeli hasonlóság alapján tárol, vagyis a szekrényben sorakozó kivasalt, tiszta ruhákhoz hasonlóan egymásra helyezi a hasonló érzelmi jelentésű eseményeket. Ennek az agyféltekének szoros kapcsolata van a test minden parányi részével, az érzelmi agy a marionetthez hasonlóan juttatja el az információkat a szervekhez. Ennek következtében válik testi tünetté a lelki terhelés. A szorongás, a beszorult, tehetetlen állapot lelki élményét konkrét testi tünetekkel éljük meg: összeszorul a gyomor, gombóc képződik a torokban, gyorsul a szívverés, emelkedik a vérnyomás stb.

Önpusztítás helyett jól lét
Az úgynevezett stressztüneteknek különféle fokozatai és szintjei léteznek. Lehet, hogy csak bizonyos működési zavarok keletkeznek, például álmatlanság, rossz közérzet, izommerevség stb., ezek a pszichoszomatikus tünetek.

Pszichoszomatikus betegségről akkor beszélünk, ha a szervezet struktúrája, a szövetek, sejtek, szervek is károsodnak. Önpusztító betegség ez, hiszen agresszió lepi el a szervezetet, destruáljuk önmagunkat, a külső támadás helyett a szervezet belül pusztít. Gyakran autoimmun betegségek alakulnak ki, a megzavarodott immunrendszer a kívülről érkező hatások elleni védelem helyett félreismer, és a szervezetet károsítja.

A stressz biológiai folyamatokból tevődik össze, de lelki reakciókat eredményez. Akár biológiai, akár pszichológiai szempontból nézzük, alapvetően nem rossz, szinte edzi védekező, megküzdő működéseinket. Vannak azonban olyan ártalmas behatások, amelyekre a szervezet válaszképtelen, tehetetlen állapotba kerül, ezek a distresszek. Ilyenkor szinte az agy is „megáll”. Szoktuk is mondani: „nem jut eszembe semmi”, ezek az úgynevezett debilizáló szorongások, amikor a tehetetlenség beszorultsága bénító hatással van az emberre.

A stressznek létezik jó, eustressznek nevezett, kincset érő változata is. Ilyenkor örömet érzünk, és azt, hogy minden rendben van, boldogok vagyunk, bár ez kissé túlzás, a pszichológia megegyezett abban, hogy a boldogság helyett a jóllét kifejezést használja. Ilyenkor tehát biztonságban vagyunk, örülünk az életnek és a társainknak, van célja és értelme az életünknek, optimistán tekintünk a jövőbe. Ezek az állapotok kiváltják az örömközpont izgalmát, ekkor a bal agyféltekében, az elülső homloklebenyi folyamatokban is izgalmi állapot keletkezik, így biológiailag is létrejön az a fajta agyi működés, amely aztán immunstimulációval, az örömhormonok termelődésének fokozódásával jár, és így jó szervezeti védelmi állapotba kerülünk, azaz a hadseregünk megvéd a kórokozóktól, az örömhormon pedig fájdalomcsökkentő és hangulatjavító hatású.

A tehetetlenség dühe
Distresszről akkor beszélünk, ha nem tudjuk elhárítani az akadályt, frusztrál a helyzet, és nem tudjuk megoldani a problémát. A szervezet erre adott viselkedési válasza egyrészt a regresszió – ami azt jelenti, hogy a saját színvonalunk alá megyünk, nem tudunk a normál, alkalmazkodóképes állapotunknak megfelelően reagálni –, másrészt pedig az agresszió. A támadásba lendült szervezet készültségéből feszültség képződik, amely aztán összecsapás hiányában nem vezetődik le. A stressz ősi „üss vagy fuss” törvénye a pleisztocén kori embernél működött, a szervezet fölkészül a reakcióra: menekül vagy támad.

Mai kultúránk azonban egyik megoldást sem teszi igazán lehetővé. Sajnos, jelenleg ott tartunk, hogy az „üss” válasz mégis jelen van az életünkben, rengeteg az értelmetlen agresszió. Igazából nem is értelmetlen, hiszen a tehetetlen ember beszorultságának kétségbeesett reakciója ez, amikor már mást nem tehet. Az indulatot, a feszültséget fordíthatja önmaga ellen is, ahogy József Attila írja: „…s még jó, ha az ember haragja / nem az embert magát harapja, / hanem valaki mást...”. A szembeszállás, az ütés a másikat pusztítja. De az agresszivitás nem megoldás, ahogy az önpusztítás sem. Ha nem tudjuk kifelé levezetni a feszültséget, indulatot, akkor belénk szorul, és a szervezet különböző szintjeire rakódik. A jobb agyfélteke érzelmi tehetetlenségében a feszültséget lenyomja a szervekbe, amelyek azonnal reagálnak: az izomzat megfeszül, a gyomor, a légcső összeszorul, gombócot képez, jönnek a stressztünetek.

Védekező feszültség
A megszégyenítés, a kellemetlen helyzetbe kerülés distresszes állapot, mert az ember nem tud mit tenni, nem ölheti meg a másikat, így a beszorult jogos indulat destruktív módon megtámadja a szervezetet, önpusztító feszültség települ be a testbe. Amikor ilyen felhúzott, pattanásig feszült, „idegileg kész” distresszes állapotba kerülünk, a szervezetünk felkészül, hogy védekezzen, minden szervünk támadásba lendül: emelkedik a vérnyomás, a májból a zsír és a cukor kiárad a szervezetbe, bekapcsol az önvédelmi funkció, de mivel nincs támadás, elmarad az akció. A szervezet számára ezek a meghiúsított, támadásra készülő folyamatok ártalmasak, és megmaradhat a magas vérnyomás, a gyors szívműködés, a magas vércukor- és vérzsírsavszint.

A sport remek ellenszere, mert azonnal égetni kezdi a zsírokat, cukrokat, ütés és destruktivitás helyett mozgással vezethető le a feszültség, és így feldolgozható a meghiúsult akció, amire rákészült a szervezet.

Ha naponta két-három ilyen distresszes állapot előfordul, a szervezet már vissza sem kapcsol nyugalmi működésre, hiszen felesleges, úgyis jön a következő. Ebből aztán tartósan fennálló magas vérnyomás, magas vérzsírsavszint, szív- és keringési zavarok, gyors szívműködés alakulnak ki. Így keletkezik a nyombélfekély, a vérző vastagbélgyulladás, a pajzsmirigy fokozott működése. A túlizgatott szimpatikus idegrendszer állapotából számos tünet válhat krónikussá, és a szerveket károsító pszichoszomatikus betegséggé. A hordozott harag és a következtében kialakuló hormonális és idegrendszeri izgatottsági működés a szívkoszorúerek legnagyobb ellensége. Bizonyított, hogy a szívinfarktus kialakulása sok tényezőn múlik, mégis a pszichológiai tényezőnek jelentős berobbantó, provokáló szerepe van.

Azt is bebizonyították, hogy a hordozott harag, ellenségesség meghatározó a szívinfarktus kialakulásában.
A stresszbetegségek azért nagyon veszélyesek, mert a szervezet ártalmas, fokozott, egyébként szükségtelen működési akcióit, feladatait konzerválják. A pszichoszomatikus betegségek azért lehetnek napjaink meghatározó és súlyos problémái, mert túl sok a feldolgozatlan stressz, futunk a dolgaink után, űzöttségben, hajszoltságban élünk, az életünk részévé vált a distressz, az ártalmas stressz.

Szenvedésből küzdőerő
Olyan világban élünk, ahol nem elég, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, de az információk negatív tömege is eláraszt minket. A rossz információkat nem tudjuk feldolgozni, megterhelik az emberi lelket, pozitív információkra lenne inkább szükségünk. A stressz törvénye az is, hogy a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan. Ha ugyanis tudjuk, mi a biztos rossz, meg tudjuk tervezni, hogy mit tegyünk ellene, ez az önvédelem. Nem az a rossz stresszhelyzet, ha küzdünk, és valamit meg tudunk oldani, amelyet öröm, siker követ, hanem az, amikor beszorulva érezzük magunkat. A múlt században Carl Gustav Jung azt mondta, a valódi konfliktus az, amit nem tudunk megoldani, amely arra figyelmeztet, hogy megtanuljuk, hogyan élhetjük túl. Azt is bebizonyították már, hogy létezik egy úgynevezett poszttraumás növekedés, amely a nagy katasztrófa után a trambulineffektushoz hasonlóan feldobja az embert. A baj következtében az ember fejlődik, tanul és rengeteget érik, a szenvedés küzdőerőt csihol ki belőle, amiről korábban nem is tudta, hogy a birtokában van.

A rossz stressz ellenszere
Barbara Fredrickson skandináv kutatónő igazolta, hogy háromszor annyi jó stressz: öröm, kellemes érzés, boldogság, jóllét, derű, jó hangulat stb. ki tudja egyenlíteni az ártalmas stressz szervezeti folyamatait. Ezek átmossák a benyelt negatív állapotokat: a haragot, bánatot, keserűséget, bosszúságot, kiűzik a negatív állapotok miatt a sejtekben képződött lerakódásokat, amelyek, ha bent maradnak, pusztítják és megbetegítik a szerveket. Ezért meg kell találni, hogy mi minden okoz számunkra jóllétet, érdemes mérleget készíteni, megkeresni, mi tudja kompenzálni, kiegyenlíteni a rengeteg distresszt.

Elsősorban ki kellene küszöbölni, hogy elöntsön a méreg. Gondoljuk el, mennyire helytálló ez a kifejezés, mert a distresszelt állapot adrenalinja a méreg, amely stresszhormonokkal mérgezett állapotot eredményez. Meg kellene tanulni az asszertivitást, a szocializált önérvényesítést alkalmazni, azaz kulturáltan érvényt szerezni annak, amit szeretnénk, anélkül, hogy a másikat károsítanánk. A szocializációs folyamat során a szüleinktől kellene ezt is megtanulnunk, de ők sem tudják, mivel őket sem tanította meg senki. Vannak ma már olyan tréningek, ahol megtanulhatjuk, hogyan kell úgy viselkedni, hogy ne ártsunk se magunknak, se másoknak.

A pszichológia szolgálata, hogy a szocializált önérvényesítés segítségével megtanít a harag hordozásának megakadályozására is. A magunknak és a másoknak való megbocsátást is meg kell tanulnunk. Számos kutatás bizonyítja, hogy a megbocsátás képtelensége vagy használatának hiánya olyan rendellenes sejtműködéseket tud okozni a szervezetben, amelynek daganatképződés a következménye. Ma már a rákos betegek terápiájának kötelező eleme a megbocsátásterápia, ami azt jelenti, hogy az ember lelkében ki kell takarítani, a haragot ki kell söpörni, békét kell teremteni önmagával és a világgal, ezáltal eltávozik a sejtekben raktározott harag, bánat, sérelem. Nem csak kívül, a környezetünkben kell rendet tenni, hanem belül is.

A pszichoszomatikus betegségek megelőzéséhez el kellene kerülni a distresszeket. Barbara Fredrickson szerint ezt nem lehet, mert ehhez ritkítani kellene a munkába járást, de a házastársunkkal, családunkkal való találkozást is. Ami persze nevetséges és megvalósíthatatlan, viszont tény, hogy az stresszel, ami fontos, jelentős és értékes, aki vagy ami nem fontos, az nem tud kellemetlen állapotot okozni, ahogy mondani szoktuk: „nem izgat”. A distresszeket tehát nem tudjuk elég ügyesen csökkenteni, ezért a másik oldalt, a pozitív stresszeket kell fokozni. Az úgynevezett boldogságpszichológia ezzel foglalkozik, megkereste, hogy mi minden tud szervezetileg és lelkileg, vagyis az élmények szintjén kellemes állapotot, közérzetet, a jóllét érzését előidézni. Szerencsére jó hosszú a lista arról, hogy mi tud segíteni a distresszek ártalmatlanításában és az eustresszállapot előidézésében és fenntartásában.

Vásárolj, fogyassz, termelj!
Az öröm érzése azonban csak rövid ideig tartó felvillanás, nem tudunk hosszú ideig örülni, mert létezik az úgynevezett hedonikus alkalmazkodás. Sajnos, kutatási eredmények bizonyítják, hogy a bánat, a semleges lelkiállapot és az öröm érzése állandóan változik bennünk, néha kisimultabb az életmező, az életút, de soha nem fényesen előrehaladó, tökéletes valami. Az is jó érzést tud okozni, ha elmúlik valami rossz, fölszabadulunk a nyomás alól, megkönnyebbülünk, ami hatalmas szubjektív örömérzéssel is járhat, de persze nem tart örökké.

Hamar telítődik az ember az anyagi jólétben is, úgy érzi: „ez már nem érdekes, jöjjön valami más, izgalmas, több”. Az ember halmozó lény, mindig többet akar, és ráadásul most olyan hedonisztikus kultúrában élünk, amely űzi és hajszolja az azonnali örömöt, hogy „érezd jól magad, vegyél be” – akár serkentőszereket is. Sajnos, az ifjúság él is ezekkel, mert nincs kivárási, késleltetési képessége, azonnali az igénye a vágyteljesítésre. Ez a mai fogyasztói kultúránk sajátossága, "vedd be, edd és főleg vedd meg", az az általános üzenet, hogy „fogyassz!”, s „hogy legyen ehhez pénzed, termelj!”. Ezáltal mókuskerékbe, állandó hajszába kerülünk, azonnal kell minden, nincs idő semmire.

Az egészségpszichológia, annak is az életminőséggel foglalkozó ága kiderítette, hogy ennek hatására pontosan azok a tényezők maradnak ki az életünkből, amelyek valódi boldogságot adnának, vagyis a biológiai boldogságot, a szervezeti egészséget és a pszichikus, élményszintű boldogságot is. Például első számú boldogság-előidéző tényező a szeretteinkkel való meghitt, pozitív érzelmi kapcsolat, az ölelés, a puszi és a csók, az érintés immunstimuláló hatású. Ha megpuszilnak, megölelnek, az immunrendszerünk sokkal jobban működik, mert jónak érzi a helyzetet, az idegi működések azt parancsolják neki, hogy meg is kell őriznie ezt az állapotot. A társas együttlétek, együttes élmények, a rituális vacsorák, beszélgetések mind jóllétet okozó tényezők. Gondoljunk bele, mennyi időt szánunk erre a napunkból… A családi élet elszürkül, megkopik, elidegenülten rohangálunk a feladataink után, kiűzzük testileg és lelkileg is azokat a tényezőket, amelyek egészséget, erőt, derűt, boldogságot idéznének elő, majd számon kérjük, hol van a boldogság. Elfutunk mellette.

Életterv és életcél
Az optimista beállítódás is boldogság-előidéző tényező szomorú világunkban. A negatív üzenetek hatására lekókadunk, elfáradunk, kimerülünk, érzelmi közönyösségbe esünk, aminek következtében a legrosszabb történik velünk: elveszítjük az életörömöt, és az indítékokat, hogy van jövő, vannak célok. Elfelejtjük azt az alaptételt, hogy akinek van miért élnie, az mindent elvisel. Viktor E. Frankl túlélte a koncentrációs tábort, a könyvéből (…mégis mondj igent az életre!) kiderül, hogy az ember a leglehetetlenebb viszonyokat is legyőzi és él, ha élni akar. Haitin, a közelmúltban történt földrengés után két héttel kiástak egy nyolcvanhat éves asszonyt, aki azt mondta, imádkozott, hogy életben maradjon, mert a fia miatt élnie kell. Ilyen hatalma van az életerőnek. Az életterv, életcél is jelentős erőt ad, ha úgy érezzük, meg kell valósítanunk, el kell érnünk valamit, keresztül tudjuk verekedni magunkat minden nehézségen. Hallottunk már olyan történeteket, hogy a haldokló ember el akar köszönni valakitől, az orvosok lehetetlennek tartják, hogy meg tudná várni, mégis sikerül, elköszön, és azután hal meg. Hinnünk kell abban, hogy vannak bennünk szunnyadó magasabb és mélyebben ható erők.

A boldogságpszichológia szerint a boldogságérzésünk fele genetikailag megalapozott, tíz százaléka a körülményektől függ – figyelem, csak tíz százalék! Negyven százalék marad a tudatos boldogságkeresésre.

A genetika hatalmát jól bizonyítja az az egypetéjű ikrekkel végzett kísérlet, amelynek során az azonos genetikai anyagú, különböző környezetben élő húszéves ikerpár teljesen azonos boldogságtesztet készített. Az ellenkezőjére pedig az a bizonyíték, hogy a depresszióért az 5-HTTLPR elnevezésű gén a felelős, még sincs eleve depresszióra ítélve az, aki ezzel a rossz génnel rendelkezik. Ennek a génnek ugyanis van egy hosszú és egy rövid változata. A rövid változat sajnos, a distresszre nagyon rosszul reagál, bekapcsolja a depressziót előidéző mechanizmust, kivonja a pozitív hormonokat, így a szerotonint, nyugodtan nevezhetjük szerotoninzabálónak, mert megeszi a szervezet örömlehetőségeit, biológiailag örömtelenné teszi az embert. A hosszú változata viszont erősíti a szerotonint, jó kedélyt és közérzetet biztosít. Egy kísérlet során rövid változatú génnel rendelkező embereket felkészítettek arra, hogyan kezeljék a stresszt. Megtanították őket az asszertivitásra, a szocializált önérvényesítésre, a mozgásra, a relaxációra; a vipassana meditációra, amely az eddigi kutatások szerint a leghatásosabban hoz létre nyugalmi állapotot. Az derült ki, hogy hiába van valakiben a rossz gén, ha tudja kezelni a distresszes helyzetet, el lehet altatni, ki lehet kapcsolni a hibás gént, és nem okoz depressziót.

Magunk tehetünk róla
Gondoljunk tehát arra, hogy negyven százalékban mi lehetünk felelősek életminőségünk, boldogságunk létrehozásáért. Tudatosítanunk kell, mi segít abban, hogy jobban érezhessük magunkat a bőrünkben. A boldogságpszichológia azt üzeni, hogy legyünk optimisták, altruisták, azaz segítőkészek, legyünk minél többet együtt azokkal, akiket szeretünk, tudjunk hálát kifejezni és köszönetet mondani másoknak, tudjunk megbocsátani magunknak és az ellenségeinknek, ne hordozzunk gyűlöletet, haragot, tanuljuk meg a szocializált önérvényesítést, ne szenvedjük meg a konfliktusokat, hiszen megtanulhatjuk, hogyan oldjuk meg vagy miképp viseljük el ezeket.

Tanuljuk meg a distressz levezetésének vagy feldolgozásának leghatékonyabb módszereit, legyen jövőképünk, reménységünk, célunk, és akarjunk küzdeni ezekért, hogy a győzelem örömét is átélhessük. Legyünk felelősek az egészségünkért, éljünk fizikailag és szellemileg aktívan, hogy a testünk, és az agyunk is edzett legyen. A spirituális élet is jelentős hozzájárulás mindehhez, mert segít, hogy felleljük életünk értelmét, és a küldetésünket hittel, mély meggyőződéssel kövessük.