Nem minden autista esőember

Szilvásy Zsuzsanna, az Autisták Országos Szövetségének elnöke elmondta: hazánkban sokkal több olyan intézményre – óvodára, iskolára, speciális nappali foglalkoztatóra – lenne szükség, ahol eredményesen fejleszthetnék az autista gyermekeket, s a felnőttek is saját közösségükre találának. Minél idősebb valaki, annál nehezebb olyan ellátó szolgálatot találnia, ahol megértéssel és odaadással segítik a zárkózott, különös viselkedésű pácienseket.

Az autizmus fejlődési zavar: a beteg saját érzéseit, vágyait szokatlan módon fejezi ki, ami a környezetéből olykor megbotránkozást vált ki. Nehezen teremt kapcsolatot, többnyire zárkózott, magába forduló, nem szívesen illeszkedik be a számára idegen, neki nem tetsző közösségbe – s mindezt nem is titkolja. Sokan közülük különös képességgel rendelkeznek, de az sem ritka, amikor az autista beszéd helyett agresszivitással vagy kiabálással fejezik ki érzését.

A lélekgyógyászok egy része úgy tartja: az autizmus a külvilág teljes elutasítását jelenti, valamint a beteg saját belső világába visszahúzódását, ahol a képzelet és a látomás az úr. Többen úgy vélik: az autista:menekül egy helyzet vagy a környezete elől, mert nagy sérelem és fájdalom érte, amit nem tud feldolgozni. A szomorúság, a reménytelenség pedig olyan mértékűvé válhat, amiben a beteg jobbnak látja elszigetelni magát az egész világtól. A külvilágot egyébként is idegennek és fenyegetőnek tartja, ami meglátása szerint rá nézve veszélyt hordoz.

Az autizmusnak nincs gyógyszeres kezelési lehetősége, legfeljebb bizonyos tüneteket lehet enyhíteni. A környezet akkor teheti a legtöbbet e lelki és valamelyest idegrendszeri betegségben szenvedő családtagjáért, ha segíti a saját világában nyugalomban élni, illetve bizalmat és segítséget ad ahhoz, hogy – igényei szerint – kapcsolatba lépjen a külvilággal. Nem a rádocsálkozás, a megítélés, a gúnyolódás, hanem az elfogadás segít.