Veszteség és nyereség

Biztos, hogy közöttük lesz a kajakozó Benedek Dalma és edzője, Fábiánné Rozsnyói Katalin. Vajon a csalódások után nekivágnak egy újabb négyéves ciklusnak, melynek a vége 2012-ben, valahol Londonban sejlik? Sokáig bizonytalan volt a válasz: a négyszeres világbajnok Benedek Dalma tűnődött egy sort, aztán határozott: nem osztozik senkivel sem a sikerben, sem a kudarcban, egyesben készül a jövőben a versenyekre. És, mert hűséges típus, mesteréül Fábiánnét választja.
Kati néni azzal sommázta az olimpiát, hogy vége, befejezte, jöjjön az unoka, a csend, a békesség, egy kis Holt-Tisza-part, nem harcol ő már senkivel, elég volt a motorcsónakból, nem kiabálja rekedtre magát a tréningeken. A férje, Laci bácsi helyeslően bólogatott. Aztán felröppent a hír, hogy a két makacs nő csak azért is belekezd egy újabb olimpiába! Hogy miért? Mert annyian bátorították az edzőt és biztatták, hogy ne hagyja abba. Meg aztán végiggondolta, hogy Athéntől Pekingig ő hozta az eredményeket, az ő tanítványai nyertek világbajnoki aranyakat Szegeden, Duisburgban – mégis most, a bizonyítványosztásnál azt az 50-60 napot tupírozzák fel mások, amit a volt versenyzői az olimpia előtt Szegeden töltöttek.
– Ha nem kapok annyi rossz szót, talán abbahagyom, de így csak azért is folytatom – döntött Kati néni, és máris készíti az edzéstervet Benedeknek, meg sorolja azokat a fiatal MTK-s versenyzőket, akiket ma még nem nagyon ismer a sportvilág, de Dalma mellett biztos, hogy sokra viszik. A döntésében fontos szerepet játszott, hogy volt egy kitartó tanítványa, akinek nem mondhatott nemet. Most azt tervezi, hogy bebizonyítja: Dalma különb mindenkinél!
A pedagógus sorsa már csak ilyen: a tanítványai éltetik. Emlékszem, amikor Kőbán Rita adta az energiát. Aztán Kovács Kati, majd Janics Natasa. Most Benedek Dalma a kapaszkodó, meg az a néhány fiatal, akiknek nevét hamarosan megismeri a világ. A fiatalok majd szárnyalnak, jönnek a sikerek, érmek, elismerések, Kati néni pedig ül a motorcsónakban, és ismét rekedtre kiabálja magát…

Nem tudom, milyen dopping lakozik abban, ha egy csapatot szolid lesajnálással indítunk csatába egy kiélezett harcban. Mindenesetre a női asztalitenisz-válogatottunk olyan „bátorítást” kapott az Európa-bajnokság előtt, ami a politika nyelvére lefordítva valahogy így szólna: „Kedves kislányok, tanuljatok meg kicsik lenni!” Bár Tóth Krisztináék a cím védői – mi több, 2006 óta nem kaptak ki európai csapattól –, mégis az volt velük szemben a hozzáállás, hogy egy negyeddöntőbe jutás már szép siker. Hogy miért ez a kishitűség? Azért, mert az ellenfelek vad honosításba kezdtek, kínai játékosokkal töltötték fel a kereteiket. Csakhogy örömmel láthatjuk, a „sárga veszedelem” nem riogat bennünket, Pótáék gyakran megfordulnak a Távol-Keleten, nemegyszer együtt készülnek tollszárfogásos ellenfelekkel, így lassan ők is megtanulnak kínaiul – pingpongozni.
Kínai csapattag ide vagy oda, a félelmetes spanyol csapatot – igaz, infarktusos izgalmak után – 3-0-ra verték, Ausztria és Horvátország már mindössze ujjgyakorlat lett számukra, és máris ott voltak a döntőben. Az asztal túlsó felén a holland csapat állt, a tét az aranyérem volt. Kiderült, hogy a két kínaival és az egy orosszal felálló hollandok honosítottak jobban. A mieink ezüstérmesek lettek, ami igazán dicséretes eredmény. Lassan szokjuk meg, hogy klasszis válogatottunk van női asztaliteniszben!