Kisded

Apám, anyám azon volt, hogy szeretetteljes családi ünneppé tegye a karácsonyt - sose volt kérdés, hogy nem valaki misztikus, szárnyas fickónak köszönhetem a régóta áhított ajándékaimat, hanem annak, hogy ÉN nagyon szerettem volna, és a SZÜLEIM meglepnek engem vele. Igaz, ebből az a kínzó vágy is hamar megszületett, hogy magam is készítsek valami kis ajándékot nekik (soha ne legyen senkinek nagyobb baja!). A fát is mindig együtt díszítettük, hogy pontosan úgy nézzen ki, ahogy az mindhármunknak tetszik, ahogyan ünnepelni akarjuk a karácsonyt.
Máshol ez másképp van: párom szülei azt a hagyományt folytatták, hogy roppant titokzatosan eltávolították a fiúkat otthonról, apósom vért izzadva dolgozott kissé a karácsonyfán, majd jelzett a csöngettyűvel, és akkor kinyílt az ajtó, a fiúk meg rendesen álmélkodtak, hogy nini, mi történt itt. Igaz, soha egyetlen másodpercig nem hitték el a mesét, hogy az angyalka pakolta volna be a cuccokat, vagy a Kisjézus ment volna megelőzőleg a boltba a kisvasútért.
Nekem így, a páromnak úgy volt szép a karácsony, így aztán, amikor a vegyes hátterű gyermekeink megszülettek, okozhatott volna gondot, hogyan is legyen ez az egész. De nem okozott. Sokan mondják, hogy elveszi a gyerekektől a mesét, a misztikumot az, aki nem tündérekkel, manókkal, mit tudom én, mivel népesíti be a fantáziájukat - én ezt sem mint pedagógus, sem mint harcedzett anyuka egyáltalán nem így gondolom. A valóság szép, nem kell hozzá hazudni még akkor sem, ha jó szándékból tesszük. Nincs rá szükség. A mese legyen szép mese - az életünk meg legyen úgy klassz, ahogy van.
Minálunk hihetetlen szervezkedések, konspirációk zajlanak karácsony előtt. Először is kitűzünk a faliújságra négy papírt, arra lehet nagy titkosan felírni a kívánságlistát. Ez persze nem kötelező érvényű, csak a tájékozódás végett - ők is tudják pontosan, mit jelent, amikor a hasamat fogva nevetek egy-egy kissé megszaladt kívánság olvastán. Aztán jöhet a konspiráció, elbújva szöszmötölni az öcsinek egy hangfelvételen vagy a vécéajtót magukra húzva azon tanakodni nagy titkosan és halkan - csak a harmadik szomszéd nem hallja az üvöltözést, de neki már rég hallókészüléket kellett volna hozzon a Kisjézus -, hogy apuci vajon fogja-e tudni méltányolni a kiskutyás festményt vagy az idén inkább mással kéne próbálkozniuk. Nekem ez a legszebb az egészben, a készülődés, ahogyan nagy titkosan jönnek-mennek éjjelente a lakásban, nehogy észrevegyük, hogy a ragasztóért vagy csomagolópapírért osonnak - és az is, ahogy sütünk-főzünk, takarítunk. És hát a fa. Ennyi gyerek esetében komoly egyeztető tárgyalásokra van szükség, az adott évben mely művészeti irányzatba illeszkedően díszítsünk. Volt, hogy kékben nyomtuk. Volt, hogy természetes anyagokban. Volt, hogy a legutolsó kis vackot is saját magunk gyártottuk - és volt, hogy nem. Semmi nem titok nálunk a karácsony körül - azt kivéve, hogy senki nem tudhatja előre, a kívánságlistáról mit fog kapni, esetleg lesz-e olyasmi, amire nem is gondolt.
Tavaly, amikor a legkisebb még igen apró volt, a "hármak bandája" gondolt egy nagyot. Nem lehetett pontosan tudni, mire készülnek, mert rettenetes volt a titkolózás, ám amikor este mindenki odacsempészte már az ajándékát a fa alá úgy, hogy lehetőleg ne lesse ki a sajátját, egyszer csak eltűntek pár percre, hogy aztán korrekt kis betlehemes játékkal rukkoljanak elő, beöltözve, hangszerekkel, dallal és rengeteg nevetéssel. Mira volt a kisded a jászolban - roppantul élvezte az egészet. Nálánál jobban talán csak mi. Amúgy is hajlamos vagyok nagyon bőgni, amikor meghatódom, tavaly karácsonykor annyi papír zsebkendő fogyott, mint egy nagyobb náthajárvány idején. És senkinek nem hiányzott a hazugság - ez így volt szép.